Te Kedves

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor kinn vihar van, amikor kinn tömeg van, amikor érzelmek csapnak össze a téren, és emberek nem otthon vannak a családjukkal, mert nem is tudom, hogy van-e egyáltalán családjuk, akkor tudom, hogy jó amiért veled együtt lehetek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor gondolnék valakire, amikor megállok egy pillanatra, vagy kettőre, amikor néha egyedül eszem, élek az emlékekből, és várom a következőket.

Te Kedves… jó,, hogy vagy nekem. Amikor sajnálom azokat, akiknek ez nem adatott meg. Akik egyedül vannak mindig, akik ülnek a téren, és haverokkal isznak, akik üvöltenek, és céljaikban a „haza” és a „mindenki” van benne, csak éppen nincs otthonuk, és nincs senkijük.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor bezárom az ablakot, és kizárom a tévét, és azt érzem, hogy meg kell tartanunk a világunkat ilyen kereknek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor tudom, hogy ugyanezt érzed, vagy valami nagyon hasonlót, és most még nem is félek, hogy ez valamikor másképpen lehet.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor miért van az, hogy ezek a nagyon jó dolgok nekem azokkal összehasonlításban jutnak csak eszembe? Miért van, hogy látni kell ahhoz a nyomorúságot, hogy igazán értékelni tudjuk a szépséget? Miért van, hogy a hideg víz emeli ki a meleg víz selymességét, és a sötét éjszaka a fény szeretetét, a fejekben való sötétség a tudás iránti vágyat.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Most tényleg haladunk mi, vagy a többiek visszafelé? Azon kapom magamat, hogy máris elgondolkoznék olyanon, ami nincs is benne az életünkben.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Most kérek tőled: Ne engedd, hogy behozzam a terünkbe azt, ami nincs is benne. Legyen ez nekünk a szent kör.

Te Kedves… ugye segítesz? 

Karácsonyi ajándék

Halkan köszön rám az ünnep, ahogy emlékek közt talál. Régen volt, nagyon régnek tűnik, mégis, karácsony közeledtével előbukkan a múlt útvesztőiből kinyújtja felém karjait és szívemben feldobban a régi öröm.

Különös hangja voltak akkoriban a csendnek. Szenteste volt. Kint sötét, bent két testvér játszott a szobában. A kisebb, egy kisfiú olyan izgatott volt, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Ma jön a Jézuska. Nem érdekelte, hogy mit hoz vagy, hogy hoz e valamit egyáltalán, a kisfiút csak az érdekelte, hogy találkozni fognak. Szinte remegtek a végtagjai annyira várta a találkozást. Testvére igyekezett a játékra terelni a figyelmét, de a kicsinek egyre csak a Jézuskával való találkozáson járt az esze. Egyszer csak csöngettek.

- Megjött a Jézuska!- Ugrott fel a fiú és rohant volna a szobaajtó felé, de testvére megfogta a kezét.

- Bújjunk be gyorsan az ágy alá!- Mondta a nagyobb és kezdte betuszkolni a kicsit, majd maga is bemászott mellé.

- Lehet, hogy a krampuszok azok és elvisznek téged. - Figyelmeztette a nagyobb testvér. A kicsi erre megszeppent. El ne vigyék a krampuszok, hiszen ő a Jézuskára vár. Nagyon kíváncsi volt, azt se bánta volna, ha a krampuszok jöttek, csak kimehessen, és saját maga megbizonyosodjon arról, hogy ki az, hiszen ha a Jézuska az, úgy elmulasztja a találkozást.

Szeretett volna kimászni és kirohanni a szobából, de testvére ölelése fogva tartotta. Aztán anyukájuk bejött a szobába és mondta, hogy itt járt a Jézuska és hozott valamit. A gyerekek kimásztak az ágy alól és türelmetlenül átszaladtak a másik szobába. A kisfiú kereste, hátha ott van még a Jézuska, de csak egy nagy díszes karácsonyfát látott és alatta becsomagolt ajándékokat. Csalódott volt és a testvérét hibáztatta, amiért az visszatartotta őt és így elmulasztotta a nagy találkozást a Jézuskával. Következő évben már ő is részt vett a fa feldíszítésében, mert a család nem akarta kitenni őt még egy ilyen csalódásnak. A kisfiú megtudta az igazat, de még ma, felnőttként is sajnálja azt az elmulasztott találkozást.

Ma sincs ez másként,  ugyanúgy jó érezni a karácsony titkait, rálelni fiókok mélyén, hinni, hogy itt volt ma, remegve várni és izgatottan megnézni az ágy alatt, hogy ott hagyta ajándékul a karácsony ragyogását.

Délutáni csókok

Azok a délutáni csókok! Mennék én értük világgá, kergetném őket, mint egy régi álmot, ami sosem volt. Elveszett messze a sötétben. Futnék én, de nem találom. Zajos érintés, remegő ölelés, buta csókok, alkonyba fordult pillanat…  a titkokat rejtő szavak támasztják a falakat.

A hely, aminek nincs neve

Az éjszaka, mint szótlan eskük az éjben láttam arcodat. Álmomban arra mentem, hol a fehér lapról messze tűntél, és kerestelek volna még annyi helyen. A kövekben, a lámpák veszett fényében, emberek mosolya mögött, egy könyv lapjai közt, a forgatagban, egy koszos oszlopnak dőlve.

….

Aztán észrevettelek a kirakat üvegében megcsillanva. Az kacér pillantás, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott valamit az örökkévalóság aranyából, amiben volt valami mennyei, amiben benne voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén. 

Kezedet nyújtottad felém és én levetkőztem előtted, hogy lásd én is tiszta vagyok. Készen arra, hogy átlépve kövessem nyomodat a végtelen semmiben. Kérve, hogy vigyél el arra a helyre, aminek nincs neve.

Szemed kék tavában
fürdik a fekete világ, 
megszűnik minden gondolat,
megszűnnek a szavak, csend van,
csend uralja a mindent.

(Lillafüred, Hámori tó)

A szerelem függője

én igen. szépség, boldogság. önfeledtség, elmerülök bennük, semmi kétség. elkábít, láthatatlanul kering bennem, átjárja szívem, testem, lelkem egyaránt. ereim túlcsordulnak tőle, szemem előtt csodák tűnnek fel és buknak alá, megszűnik a külvilág. zenévé torzul minden zaj, fehérré. szűz hóként lebegek és a földön járok egyszerre. ha megérint az idő állni látszik, mégis, a mozdulatlan óramutató nem tartóztatja fel zuhanásom az őrületbe. félelem fájdítja meg fejem. sötét képek peregnek szemem előtt, hörgés tör fel a mélyből, melybe zuhanni kezdek. tény a szer hat, egyre erősebben. rettegéssé fajul minden szavam, gondolataim csak a megváltást várják. soha többet, még egyszer sosem. biztossá erősítem a tényt. elcsitul a világ. eső kezd hullani, narancs, mint a frissen kelő nap. szavak úsznak a levegőben, hullámzik az ég. hánykolódom, valaki elkapja a lábam. húz, nem ereszt. nem enged túl messzire szállni. már megint… megadja, amire vágyok. … mindig. … hogy tudnám nélkülözni. hisz olyan boldoggá tesz. megtölt, életet ad .… szeretem … így lettem függő. a szerelem függője.

az út
ami ledönti a látszat falát
ami segít 
ami úgy tesz
hogy még most is
elmenekülhess

Soha nem felejtünk el...

Csak állok magammal és nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt 
Szívekben élő igazi arcokat.

Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.

Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar, 
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.

Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.

Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy, 
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.

Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.

Cím nélkül

Léket vág bennem a tehetetlenség ahogy rám nézel, és tudom, épp próbálod megfejteni a pillantásom, ami ezer közül csak egy, és igazából most nem is az enyém. Egy betegség bámul rád helyettem.

Szívesen átváltoznék most. Akármi mássá, ami nem én vagyok, hogy álcázzam kicsit a gyengeséget. Bár megtehetném. Mert nem akarom, hogy ennyire félj. Csak azt, hogy könnyebb vagy egyszerűbb legyen, én pedig újra több, mint egy sápadt arcra vésett halálos ítélet.

Lennék a kedvedért...

... hang, ami a néma torkában rekedve csak üres levegőt kiált.

... a sóhaj egy élet utolsó mondata után. De a szívdobbanás is: az első.

... a gondolat, amit csak lehunyt szemmel látni.

... a gyógyszer, ami a betegség ellenszere.

... az ismeretlen a hídon, aki sem ugrani, sem maradni nem mer.

... az utolsó, aki a füledbe súgja: nem bírom tovább.

És most... én lennék a kicsi, hogy te nagy lehess.

És ahogy a fájdalom komor falai közé is egyedül lépsz be, úgy arra a messzi helyre is nélkülem indulsz majd, ahonnan nem szoktak visszajönni az emberek.

Nem tudhatom

Nem tudhatom, én csakis sejthetem,
Egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen
Nem mondanám el senkinek sem
Elrejteném
Mélyen
Magamban
Elfelejteném társaságban
Nem venném elő, csak ha egyedül vagyok
Nem látná senki
Csupán a vakok
Nem tudná meg senki, esküszöm neked…
Egy szemvillanást
Egy tekintetet
S én megadok mindent, amit lehet
Ennyiért egy világgal fizetek
Csak a tükör túloldalán
Halkan
Nem tudhatom, én mit festenek a szavak.

Sír az eső

Egész nap csak sír,
Sír az eső,
Nincs, nem is volt,
És soha nem is lesz senki,
Ki fájdalmát igazán megértené…
S talán ez az ő igazi bánata.

Színtelen

Választ vársz, ám a kérdést fel sem teszed. Mert nem tudod, mit kérdezz. Úgy érzed, ha kérdezel, csak tudatlanságodnak adsz hangot, s hogy ettől kevesebbé, sebezhetővé válsz. 

Beszélek hozzád, elmondom mi fáj, mi szerez örömöt és mintha meg sem hallanád. Kérdést viszont nem kapok, melyből tudnám, neked melyik út járható. Mintha egy üres, hófehér fal előtt állnék, amit szívesen festenék, de te ott állsz és a színeket fekete festékkel takarod el, s közben a hófehér tisztaságot sírod vissza.

Kérdezem miért, de nem hallod. Keret kell, szabály, amelyhez tarthatod magad, s engem is. Ám a színeknek határ nem szabható, megállíthatatlanul hömpölyögnek tovább. A fekete sem fekete többé, hanem csak elkeseredett próbálkozás, amelyen átüt az eredeti.

Mond, miért nem engeded a színeket önmagukban létezni?

Szerelmesen

Talán én is eltűnök egyszer, mint eső után a szivárvány,
Talán hiányzom majd neked, ha elönt a magány.
S talán én sem leszek több elfelejtett szónál,
S tán újra hiányzom majd, ha már nem leszek, s te mégis hozzám bújnál.
Szeress, ölelj míg itt vagyok veled,
Szeress úgy, hogy szerethesselek!
Szeress így aki és ami vagyok,
Szeress úgy ahogy én szeretni akarok!

Amikor minden a szenvedély körül forog

Pizza, Focaccia, Italia, L’amore, Perfetto, Ciao … Imádom ezeket a szavakat! Nincs még egy olyan nyelv, amelyen ilyen pazarul vad kézmozdulatokkal kísérve lehet affektálni és még az is őrült szenvedélyesen hangzik, amikor fél kiló paradicsomot kérünk a piacon. És igen, telefonálás közben is mutogatnak. Nem, nem szándékosan, egyszerűen tudatalatti kifejezőeszközzé válik a kézzel formált nyelv.
Hogy mit imádok az olaszokban? A temperamentumot. Ez az a varázserő, amitől "dolce a vita" fűszeresek az emberek, és szerelem tölti meg a mindennapot. A bizsergés zsigeri szinten, az élet szeretete, barátok, család. Lenyűgöz az a felfogás, hogy egy egységet alkotunk, mi, a család, a legfontosabb szövetségesei egymásnak, amíg világ a világ.
Az olasz férfiak köztudottan csapodárak – vagy legalábbis mi ezt gondoljuk róluk. A verbális Casanovák, akik minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy bókoljanak akár egy vadidegen nőnek is. De itt megáll a dolog, csupán a jóleső érzés marad meg benned, hiszen melyik nő ne örülne egy mosolynak és egy-egy elismerő szónak? Ártatlan ám annál kedvesebb gesztus, amibe azonban nem kell többet belegondolni, mint amennyire hivatott: kifejezni a plátói hódolatot és tudatni vele, mennyire gyönyörű nő. Egyébként érdekes megjegyezni, hogy határozottan különbség van az északi és a déli olaszok között (nem csak e téren!) s míg egy északi büszkén húzza ki magát, ha megbámulják a barátnőjét, addig egy szicíliai forrong a féltékenységtől (sokkal kevesebbtől is, hiszen az is elég, ha imádott nője beszélget egy másik férfival).
La bella figura egy olasz kifejezés az olasz nőre, aki odafigyel a részletekre. A genetika sokat segített rajtuk, hiszen puha, napbarnított bőrük és fényes, ragyogó hajuk önmagában megkülönbözteti őket más nemzetek nőitől. Mindez egészséges önbizalommal és ízléses ruhákkal párosítva bámulatos kombinációt alkot – a nő, akinek nem csak saját megjelenése, de gesztusai, viselkedése és szavai is harmóniában vannak és kifejezik személyiségét. Akinek tökéletes kiegészítője az olasz férfi.
Buon appetito! Kihagyhatatlan megemlítenem, hogy milyen különleges kulináris élmény minden tál étel. Mert ez a paradicsom tényleg édesebb és a szósz tényleg sokkal intenzívebb. Mert ez a sajt valóban zamatosabb és képtelenség választani, annyi fajta létezik. Mert egy tál tésztánál igenis van jelentősége a kérdésnek: milyen tésztából szeretnéd. Mert ez az olivabogyó Mekkája, ahol egy átlagos piacon minimum 10 féle változatát találod. Az “aperitivo” több, mint egy fő étkezést megelőző előétel – sokkal inkább közösség- és családépítő funkciója van minden egyes együtt elfogyasztott olivabogyónak, szalámi szeletnek vagy épp mortadellának. Először nem értettem, miért ragaszkodnak hozzá, hogy vasárnap már 11-kor elkezdjék az előételek csipegetését, de aztán megértettem: miközben lassan kiélveznek minden falatot, megáll a világ, csakis az ízekre figyelnek. Másodlagos funkciója pedig az, ahogyan tényleg semmi más nem létezik, csak a jóízű beszélgetés a barátokkal és a családdal.
A mediterrán lelkületűek kicsit erőteljesebben élik meg az élet drámáit, és vicces, de tény, hogy minden, de minden a szenvedély körül forog az olaszoknál is.

Ajtók

Furcsa álmot láttam az éjjel. Egy nagyon hosszú folyosón álltam, mintha csak egy hatalmas szállodában lennék. A halványsárga csupasz falakon sehol egy kép, sehol egy jelzés. Mindkét oldalon fekete ajtók sorakoztak, szintén jeltelenül, számozatlanul. Tudtam, hogy az egyik mögött az én szobám rejtőzik, de képtelen voltam kiválasztani az egyforma ajtók közül a sajátomat. Egyiken sem volt zár, csak ezüstös kilincs.

A hozzám legközelebb esőbe benyitottam. Ijedten néztem körül. Nyoma sem volt szobának, ajtónak. Hatalmas légüres térbe kerültem. Nem zuhantam, nem repültem. Egyszerűen csak lebegtem a semmi közepén. Körülöttem emlékek, vágyak megélt érzések lebegtek. Némely idegen, mások pedig teljesen ismerősek voltak. Értetlenül csak lebegtem és hirtelen fájó nyilallást éreztem a hátamon. Megfordultam, hogy lássam, honnan jött az ütés. Egy fekete hajú, gonosz képű, tagbaszakadt ember üvöltött rám. Nem értettem, hogy mit ordít. Kikerekedett szemekkel néztem magamra. Nő voltam. Magas, vékony, hófehér bőrű, vörös hajjal. Bőröm ütlegektől sebes. Rászáradt vér, és megtapadt sár az egész testemen. Az ostor ismét lecsapott, és amikor hátranéztem már nem a fekete hajó gonosz képű öregembert láttam, hanem saját magamat fedeztem fel bántalmazómban. Mintha csak észre sem vette volna, hogy mit csinál. Meg sem rezdültek az arcvonások. Megszokta? Hogyan lehet ezt megszokni? Nem értem rá elmélkedni.

A következő pillanatban, újra a folyosón voltam. A már ismerős kép fogadott. Ajtók mindenütt. Most egy másik kilincsre tettem a kezem, és szinte még le sem nyomtam a kilincset, amikor valaki hátulról. Egy öreg, szakállas férfi állt meg mellettem. Figyelmeztetett, hogy ne lépj be gyerek. Figyelmeztet, hogy a jelenlétem még itt időzik. Nem fog békén hagyni Ezek a sebek nem tűnnek, gyógyulnak Ez a fájdalom túl igazi. Túl sok, amit az idő nem tud eltörölni. Majd kérdezte, hogy emlékszem-e még rá. Emlékszem-e arra, amikor sírtam letörölt az összes könnyem. Amikor sikítottam elűzte az összes félelmem, és arra hogyan fogta a kezem, éveken keresztül. Majd a naptól cserepesre száradt remegő barázdás kezei közé vette arcom „soha nem vagy egyedül” és csak akkor ismertem fel kit takar az öregember mosolya.   

De már késő volt a mozdulat megindult és az ajtó mögött feltárult minden.

Ekkor - szinte a semmiből -, idegen, egyforma ruhát viselő férfiak jelentek meg a teremben, ahol éppen álltam, egyedül. Megragadtak és magukkal cipelték. Nem ellenkeztem.  

A következő pillanatban, egy hatalmas teremben voltam. Egy hosszú asztalnál, mint valami „Vének Tanácsa”, hat idősebb férfi ült. Előttük álltam én. Majd az egyikük felállt oda jött és arcon vágott. Elestem. A vének istenkáromlással, paráznasággal, erkölcstelenségre csábításával, vérfertőzéssel és az igazság tudatos elfedésével vádoltak, rágalmak tengerét zúdítva rám. Próbáltam felállva bekiabálni, hogy ez mind hazugság, és én bizonyítani is tudom, hiszen itt a kezemben az igazság, de durván visszanyomtak a helyemre. A kezemből a papírt kitépték, mondván nem ér az már semmit. Értetlenül néztem körül. Hol a megmentőm. Hát nincs itt egy ember sem, aki megmagyarázhatná az igazam. Miért nem hisznek nekem? Az ítélet perceken belül megszületett: méreg általi halál. Fogtam a fejem, és a könnyeimet nyeldestem.

Majd hirtelen egyforma vörös ruhát viselő nők jelentek meg a teremben és mind vadászat után a zsákmányt, úgy hajították elém a földre egy idegen férfi holtestét. Csak amikor felemelték a fejét döbbentem rá, hogy én vagyok az áldozat. Megöltek még mielőtt megszületett volna az ítélet. A többiek mutogatva elmesélték, hogy menekülés során halt meg, majd értésemre adták, ha nem állok be a sorba, ha ellenkezem, ha nem adom meg magam én is így járhatok.

Megráztam a fejem. Nem, én nem akarom. Milyen barbár szokás ez? De magamra hagytak a fájdalmammal. Egy furcsa állatbőrbe bújt öreg ült le az elhunyt mellé, és kántálva jeleket festett a bőrére. Aztán állatbőrbe csavarták, és elvitték. Nem mehettem velük, pedig tudtam, hogy temetni viszik. Szomorúan néztem magam elé.

Újabb ajtók, újabb kilincsek.

A folyosó legvégén, középen, egy vakítóan fehér ajtó előtt fáradtan letérdeltem.
A megélt évek tonnányi súlyát vállamon cipelve, s képeit, érzéseit agyamba beégetve nem tudtam lenyomni az utolsó kilincset. Ekkor az ajtó magától kitárult, s olyan fényesség támadt, hogy a szemem elé kellett kapnom a kezem. Hívott a fény. De képtelen voltam megmozdulni.
Kábán bámultam a lényt, aki előttem a fényből kivált. Egy angyal volt. Az én angyalom. Ezerszer láttam már, megismertem.

Összetörten néztem rá. Ezernyi kérdés tolongott az körülöttem, kitörni készen a számon át, de csak egynek engedtem utat:

MIÉRT?

Az angyal lágyan elmosolyodott, s bársonyos szemeiből szeretet áradt felém. 
- Addig, amíg csak kérdezni tudsz, folytatnod kell a fekete ajtók sorát. Ha már kérdés nélkül is tudod a választ, beléphetsz a fehér ajtón át.  Homlokon csókolt, s én felébredtem.

Feketén fehér

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy." 

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.

Új utakon

Igen, már tudom! Ez itt és most a változás kora, egyre csökken a táv és az idő, s magát, mint lehetőség kínálja. Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető! A régi rögtől el kell szakadni, fel kell törni a csend némaságát, és a csodák korát meg kell nyitni, moccanjon a teremtő akarás, akkor is, ha véres szilánk hullik. Már semmit sem érnek a nagy szavak, ha a jövő ismét a múlt marad. Üvölt a csönd, tombol az ősharag, mert a szárnyalás több mint a semmi.
Már tudom, új utakon kell előre menni!

Szeretem a reggelt!

A reggel mindig lehetőséget jelent. Alkalmat arra, hogy megéljük az életünk egy újabb darabját. Reggel még nem tudjuk, milyen lesz az előttünk álló nap. Nem tudjuk, vidámak leszünk-e, vagy szomorúak, unalmas óráknak nézünk elébe, vagy mozgalmas perceket élünk majd meg.

Szeretem a hétköznapok kávéillatú reggeleit. A lassan éledező, majd egyre gyorsuló iramban pörgő világ neszeit, zajait. A zuhany lágy melegét, ami még az ágyat idézi, a jéghidegét, ami a feladataimra készít. A búcsú puszikat, ahogy mindenki elindul a maga kis függetlenségébe.

Szépek a hétvégi reggelek. Lassúak, álmosak, bújósak, lusták, szerelmesek.

A feltöltődést indítják be, a kötelességnélküliség érzésével indulnak. Még a kávé is ráér....

De a szabadnap reggelei az igaziak! Olyankor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek. Ezeken a reggeleken kifelé figyelek. Nézem, ahogy felébred a világ. Ahogy csikorogva beindul az élet.

Kimegyek a piacra, vagy elmegyek sétálni. Beülök egy kávézóba és ráérősen élvezem a pillanatot. Beengedem magamba a környezetből jövő jelzéseket.

Néha órákig tart, míg megszólalok....

Szeretem a reggelt, ahogy álmosan ölel át. Úgy szeretem a reggelt, ahogy szeretek nézni rád.

neked-veled

Valahol most gondolataidba meredsz,
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.

Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.

Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.

Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.

Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.

Kezek már rég nem nyúlnak

Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.

Áll és néz és nem ért,

Hogy önön szülte élve temet.

Hajóra száll idő lassan,

Csendesen siklik tova,

A rajta utazó remény

Tán a holnap vándora.

Már-már ködbe vész

E tüzes rajzolat

Melyet a lemenő nap tüze

Vörös árnyként fest oda

Hol tengerként árad

Folyóként lázad a gondolat.

Lelkek kavargó szelében

Oly nehéz egy légzés

Mely szíveket elérne

Hiú reménység…

Kezek már rég nem nyúlnak

Sem segítségért

Sem megmentésért

E kartalan csendben

Üres tekintet

Vajon mire vár?

Ha ezt megtudja,

Beköszönt a vég.

Várok rád

Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány. Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán ráhajol párnámra a fagyos félhomályba. 

Behunyt szemeim simogatnak, s gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát. Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd betakarlak, ahogy földeket a hólepel.

Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a lelkedet.  De kérlek, hagyj el mindent, ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket.  Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány szántotta napokat.

Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy lángolok.

Ne, most ne szólj semmit! Most csak hallgasd velem a csend játékát.  Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék. 

De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam, hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért. 

Csak álom volt, hogy itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb.

Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmendék és tartson meg az emlékezet. Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Soha ne hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak. 

Temetni

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudnák értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordozok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládát és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.

gondolatok...

Oly szótlanul üvöltöm amit nem hallok, azt hiszem megsüketülök bele.
Úgy marja a bőröm, ha nem érsz hozzám, hogy azt hiszem belekaparom neved.

÷

Ajtók... ha kilépek, meghalok...

Ablakok.. ha kinyitom, szállhatok...

÷

Összetörés ez, és mássá születés. Zúgó, kavargó és rémisztő örvény. Csöndben és büszkén, akár egy isten... Messze van, fölötted, alattad, főképp benned. 

÷

Feltörtem a pecséteket, és észre sem vettem, hogy teljesen magamra maradtam velük.

÷

apály és dagály között van a gyilkos közöny...

÷

Már nem hazudok magamnak, de hazudok neked, hogy nincs rád szükségem.

Suttogók

Hívatlan vendégek érkeznek. Együtt nézik a plafont, a sarokban az árnyék feszülten figyeli a pillanatot. Huncut üvegszilánkok törik meg fényt, még játszanak egy kicsit, de egy pillanat múlva már el is csendesednek a földön. Suttogásokat a vércseppek jajkiáltása szakítja félbe az éjszaka utolsó óráját, megtalálják helyüket a padlón, ahol könnyedén szétfolynak. Csak várnak, várnak … majd a suttogók elhagyják a szobát.

A titok

Van, amikor eltakarjuk, saját énünket is takarva vele, viszont vannak idők, amikor elmondanánk, hogy lássák, hogy tudják, vagy, hogy csak egyszerűen szabaduljunk a magunkban hordozott sok titoktól. Amikor meg szeretnénk könnyebbülni, de nincs kinek mondani, mert magunkban évekig is el tudnánk gondolkozni, rágódni rajta, már szinte életünk értelme, mindennapi éltetőnk, de ha kimondjuk, ha ki akarjuk mondani már nem megy. Nincs az a szó, az a mondat, ami kellően kifejezné érzéseinket, amivel a hallgatóságnak érthetővé válna, hogy miért ilyen nehéz kimondani, megosztani velük.
Mégis a legrosszabb dolog, amikor megunva a bezártságot elhagyjuk sötét szobánk árnyait, kisétálunk a kormos folyosóról a szürke szabadba, a szemszemüveget a szemünkbe húzzuk, s rávesszük magunkat a lehetetlenre. Fejünk zúg a benne cikázó gondolatoktól, halántékunkat, mintha belülről nagy dobverők döngetnék, szemünket csípik a "fény" miatt a könnyek, testünk beleremeg minden mozdulatba, teljes erőnket használnunk kell, hogy ólomlábainkat egymás után rakosgassuk.
Hezitálunk, elmélkedünk, töprengünk, nem jutunk már semmire, csak egy megoldás van, és mi megtesszük. Ott állunk előtte, készen kitárva neki titkainkat, életünket. , Mikor dönteni kell, és már az ájulás környékez, mindjárt elsírjuk magunkat, és mint jóhiszemű villámcsapás cikázik át agyunkon az első és mindent eldöntő mondat, hihetetlen sebességgel futnak az információk egyik idegtől a másikba, s végre szóra nyitott szájukba a hangszálaktól eljutnak a hangok, s mintha valaki sípolna a torkunkból törik fel az első éles szó. Majd gyorsan, hogy a bátorság el ne illanjon, megköszörüljük a torkunkat s továbbmondjuk a mondatot. Minden reményünk ebben van, ebben az egy mondatban, ami segít továbbmondani titkunkat, de elszakad a remény, mikor az addig kedvesnek tűnő, boldog tekintet egyszerre olyan üres, érthetetlen kifejezéssé válik, amit leírni nem lehet. Ostobának érezzük magunkat s bárcsak ne is mondtunk volna semmit, bár csak el se hagytuk volna kis szobánk védelmező árnyait, úgy állunk ott megkövülve, mintha mindig is szobrok lettünk volna. Bánjuk a percet, mikor az az ostoba ötletünk támadt, hogy ő talán megért, s már vége, vége a lehetőségnek, még egyszer nem fog előfordulni, s a legrosszabb az, hogy mikor hátat fordítva elrohanunk, senki nem fut utánunk.

Pillangótánc

Ne nézz rám! Tüzes tekinteted megperzsel, zsigereimig hatol, s belülről égek el a vágytól, a halálos gyönyörtől. Érintésed megremegtet, lélegzeted elsöpör, tekinteted felgyújt.

De! Mégis nézz rám! Te csodálatos! Lángolni akarok, elperzselődni általad, érezni a kínt, mit én is okoztam már oly sok másnak…

Szólj!- Szavaid lyukat vájnak fülembe. Érints meg, beszélj hozzám, s lásd halálom: mint tiszavirág hullok alá a sötét éj vermébe.

Ha csak mi ketten vagyunk, miénk a világ. Szerető szívek vagyunk magányunkban. Felemelkedünk az égbe, eljárjuk táncunkat, cirógatjuk egymást szavainkkal, mit csak mi érzünk. Lebegünk az édes semmiben, s szívünk egyszerre dobban. Örök szerelmes pillangótánc ez, az éjjel sötét védelmében.

De jaj… Kél a Nap. Sugarai, mint éles kések választanak el tőled.

Ha más lát, tovább repülsz. Közömbösen, hetykén, el, s tovább.

S íme, pillangószív tud szeretni. De kit?

Csak a saját fajtáját.

Mindenhol

Azon az estén, mikor majdnem minden megváltozott, elkezdett esni. Nem, ez nem az a fajtaeső volt, ami monoton kopogásával észrevétlenül csempészi be a szomorúságot a bőrünk alá, hanem az a másik fajta, a felszabadító, életet adó, megtisztító eső. A víz tisztára mosta az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmosta a port és a város minden mocskát.

A szoba börtönében ültem, meleg, kellemes fényektől körülölelve, magányosan. Az érzés gyorsan a torkomba kúszott, kicsi, kemény gombóccá merevedve bennem. Ha az ágyra néztem, ott volt a lábfejed, kicsit kilógott a paplan alól, a sarokban a nevetésed találtam, a tükörben a pillantásoddal találkoztam. Ott voltál a fürdőben a mosdónál, és én néztem, ahogy tisztára öblíted szappantól habos arcodat, és ott voltál a konyhában is, és láttam, ahogy reggelizel.

Időnként rám mosolyogtál, hallottam a szavaid, láttam szikrázó mosolyodat, az üvegből visszatükröződött arcodat. Beléd ütköztem a szobában, hallottam, ahogy nyitod az ajtót, láttalak egy gondolattal a fejedben, és hallottam, ahogy szerelmes dallamokat dúdolsz a zuhany alatt.

Pillanatokra nyugodtam csak meg, mikor a lakás egy-egy szegletében megtaláltalak, majd az eszmélés fájdalma zsibbasztotta el az agyamat. Forróságból a végtelen hidegségbe zuhantam minden percben, tehetetlenül nézve, ahogy a belső kártyavárak egymás után dőlnek össze.

Szinte önkéntelen volt a mozdulat, amivel felálltam, hogy kimenjek az utcára. Arcomat felfelé fordítva vártam, hogy az eső kimosson belőlem mindent, éreztem, hogy a hideg víz végigfolyik a hátamon, lecsöpög a hajamról, bekúszik a tarkóm alá, majd a hátamon egészen a cipőmbe, lassú, nehézkes nyugalomba ringatva el.

Nem tudom, talán egész sokáig álltam odakinn, abban a hatalmas esőben, amilyen talán azóta sem volt, és egyszer csak meghallottalak. Halkan, kicsit bizonytalanul szólongattál.

Kinyitottam a szemem, és ott álltál előttem, fázva és vizesen, és megöleltél, és én tudtam, hogy éjjel majd a talpad újra kilóg a paplan alól, reggel szerelmes dallamokat dúdolsz majd a zuhany alatt, és tudtam már azt is, hogy ez nekem a minden, és ott vagy mindenhol.

Hamis karcolatok az éjben

Azt álmodtam, hogy… hogy látlak meghalni…
Fordulok egyik oldalról a másikra, de már késő. A kétségbeesés már nem enged visszaaludni.



Mély sóhajok koppannak a nyirkos aszfalton. Az éjszaka messzi partokat figyel üres szemeivel, de holnaptól csitulnak a hangok, és csak ábrándot kongnak a harangok, ezért hogy újra eső mossa a lidérc lépteket, hogy a jövőbe karcolhasd a végtelent.



Kérlek, szoríts magadhoz, és mondd azt, hogy szeretsz. Hazudj édes álmokat, és vágyaid tengerét fesd meg bennem. Szavaid hamissága leplezze valódi célod. Hazudd, hogy az éjszaka után lesz holnapunk. Tedd meg, gyógyíts meg álnokságoddal, és a sebeket fedd el mérgeddel.

A Macskanő

Álmatag, buja démonpillantás, borostyánszínben tündöklő varázs. Vesztedre elhiszed, csak neked szól, neked jár.

Hamis illúzió, csalóka ábránd. Karcsú, izgató, sejtelmes női test, polipként fon körbe karjaival, ha leszáll az est. Combjait szorosan köréd tekerve, forrón magába zár. Nedves öle vágytól lüktet, nem menekülsz, míg az extázis nála csúcsra jár. Éji pillangóként repdes, csapongva száll, pókként les áldozatára, s újra rád talál.

Birtoklón ölel át, érzed a megsemmisülés vár. Piócaként szívja véred, talán a reggelt még megéred. Ernyedten zuhansz a tudattalan mélybe, mézédes szavakkal csal ismét lépre. Kígyónyelvével körbepásztáz, vesztedre behódolsz, nem hátrálsz. Kéjesen vonaglik, rád borul, szemében vad erotika dúl, értelmed fellázad, riadót fúj, nem menekülhetsz, mert tested elárul. Óvatosan kúszol, húsodba mar, e pillanatban csak téged akar. Karmával megragad, széttép, s te örülsz, hogy még élsz. Eltaszít, meztelen valód didereg, fázik, mert a Macskanő gátlástalanul vadászik.

Álomnő

Egyetlen fegyvere a mosoly, minden helyzetben megőrzi kedvességét és hidegvérét. Türelmes a párjával, a gyerekével, a kollégáival, a kutyájával. Főztjéről ódákat zengenek, egész héten ragyog a lakása. Munkáját lelkesen, pontosan elvégzi. Árad belőle a harmónia. Intelligens, nem fitogtatja páratlan műveltségét. Ilyen az ideális nő.

Vajon létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk? 

Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális nekünk férfiaknak. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében.

Számomra Penelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett "női logikával", vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással. Na ez kell nekünk. Itt vannak a média által agyon hipnozitált „reklámnő. Lássuk, milyen is az ideális nő a reklámok alapján! Nos, az álomnő egyfolytában főz, mos, öblít, mosogat, vízkőtelenít, sikál, illatosít, antibakterizál, tusol, hajat mos, fogat mos, dezodorál. Ha épp nem ezeket csinálja, akkor mázsaszám vásárolja a betétet, kipróbál minden félkész élelmiszert, valamint kutya- és macskaeledelt, és egyfolytában gondoskodik a családjáról. Az ideális nő mindezt divatos ruhában és sminkkel, frissen „belőtt” hajjal teszi, a körmei makulátlanul manikűrözöttek, nincs egy gramm súlyfeleslege sem, az alakja tökéletes és maximum 35 éves. Ha ennél idősebb, akkor ő az ideális nagymama. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy korunkról nem csupán eme műremekek maradnak fenn, s utódaink nem a reklámok alapján alkotnak majd képet róluk. Hát a jövő generáció már csak ilyen idealizált nőkről fog álmodozni?

Valaki ad, valaki elvesz

Érkezel Lucifer aranyszínű lován, magad mögött hagyva angyali mivoltodat. Adod azt, amit kínálsz. De mozdulatomra elrejted. Titkolod. Mi ez a játék? Ne játszd! Lépjünk tovább! Ne kelljen lopnom, rabolnom. Tartogatod. Látom. Ott van a markodban. Mutasd! Az enyém! Nekem szánod, tudom. 

Szél zúg. Hideg a kezed. Dörög, akár a szívdobbanás. Fák lengenek. A karjaid. Futsz. 

Egyre távolodsz. Egyre közelítesz. Mentenéd magad. Mentenél mást. Reped az ég. Beléd hasít. Belém nyilallik. Ég. Lüktet sápadásig. Aztán csönd. Zuhan. Megállsz. Menedéked ha lenne. 

Ez a csönd. Ahogy zuhan. Ökölbeszorított naplemente. Sötétedik. Feketül. Arcodra hull. 

Suttog az ujjaid közül. Megfullad. Gyerünk! Igyekezzünk. Reggel dolgom van. Ide vele- aztán itt sem vagyok.

Tudod, én látta a szemedben a szeretetet!

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem.

És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában.

Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

A gyönyör kertje

Füstölgő hamvad csendben, égő gyertyák narancsos homálya között fekszel. Jön már… közeleg a veszted! Átkarolja tested meztelen szülöttjét hideg tenyerével. Összeér a szánk és eltűnik a világ, csak mi ketten létezünk.

Feszengsz, mert nem tudsz másra figyelni, csak a vágyra, ami fogva tartja tested. Forr a véred, erősen lüktet az ereidben, szíved hevesen ver, szaggatottan lélegzel, Bőröd követeli érintésemet, ajkaid csókomért esedeznek. Bűnös álmaidba temetkezel, itt nem láthat senki sem. Legyőzve félelmemet, átadod magad nekem.
Egy óvatlan pillanatban átveszed az irányítást és vágyakozóan, nőstény ördögként csábítasz ágyadba, én engedek minden kísértésednek. Szenvedélyed csillapíthatatlan, mohón követeli érintésem. A parázs fellángolt, vörös fénye elöntötte testünket, agyunk kikapcsolt, és egymásba olvadtunk a kéj kénköves poklában, ami a mennyeket hozza el.
Ruhám ólomként nehezedik felhevült bőrömre, melytől pillanatok alatt megszabadítasz. Meztelenségünk ajzószerként hat, akarlak egészen. A vágy édes illata megrészegít, kiéhezett vadként követelem mindenedet. Ágyékom lüktetése elviselhetetlen és te kitárulkozol nekem. Szorosan húzlak magamra, egyre mélyebbre, várva a csodás kielégülést. Gyors lélegzetem sikolyt hordoz számodra, mely hangos mégsem kínzó, őrjítően kitartó testünkre feszülő kéjt kelt bennünk.

Ó, még! Zuhanj, szédülj velem! Zihálj! Nyögj! Fogad be a minő érzést forró gyönyörét. Izzadj, testünk forró lávaként terüljön szét szerelmi fészkünk édes homályába!
Reszketve gátlások nélkül jutunk el gyönyör kertjéhez és tudom, közel már a kielégülés.
A sötét szobát betöltik vad sóhajaink és a vágy mézédes illata. Mely bódítóan hat érzékeimre. Kipirultan, verejtékben úszva, hevesen dobogó szívvel, adjuk át magunkat a beteljesülés hatalmas erejének, mely átjárja egész testünket. Kielégült percek halmaiban, csenddé válunk egymás karjaiban. Mosolyogsz, s én csak figyelem, ahogyan elillansz mellőlem.

Saró libera

Csókkal ébresztelek,
A szelíd, rózsás hajnal közeleg
Még megmártózom szemeidben

Szádra mosolyt, tüzet lehelek

Ahogy szerelmet súg fülembe szád
Virágba borulnak az almafák
Elszálló hajnali köd, ódon macskaköves utcák
Veled
Fogom kezed szemedre találok
Szeret
Nem szólunk, torkunk hangtalan
Mégis hallom, minduntalan
Szavad
Becéz, és csengve körül ölel
Szád már számhoz közel
Csókod
Tovább lépünk, húz kezed
Megyek, mögötted, szíved
Vezet
A spaletták összesúgnak
A muskátlik egymásra borulnak
Szerelem
Mosolyognak a vén kapuk
Ahogy átosonok rajtuk, itt veled
Utunk
Csak két lélek, ki itt halad
Leltek itt egy közös utat
Szerelemre fel
Haladunk, két ember egy érzés
Nincs kétség, nincs kérdés
Tudod-tudom
Megállunk, leülünk, fogom kezed
Összebújva, s már értem, lettem én - Veled
"Saró libera"

S már nem kell szó szemünk beszél
Ahogy a szíved- szívemben zenél