Az éjszaka, mint szótlan eskük az éjben láttam arcodat. Álmomban arra
mentem, hol a fehér lapról messze tűntél, és kerestelek volna még annyi helyen.
A kövekben, a lámpák veszett fényében, emberek mosolya mögött, egy könyv lapjai közt, a forgatagban, egy koszos oszlopnak dőlve.
….
Aztán észrevettelek a kirakat üvegében megcsillanva.
Az kacér pillantás, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott
valamit az örökkévalóság aranyából, amiben volt valami mennyei, amiben benne
voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a
tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén.
Kezedet nyújtottad
felém és én levetkőztem előtted, hogy lásd én is tiszta vagyok. Készen arra,
hogy átlépve kövessem nyomodat a végtelen semmiben. Kérve, hogy vigyél el arra
a helyre, aminek nincs neve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése