Feketén fehér

Megint az a folyosó. Fehér ruhában vagyok, halk léptekkel, óvatosan haladok előre. Minden lépéssel nő egy kicsit a sötétség. Nem látok már előre, csak koromfeketeséget, ahogy hamisan, hívogatóan terpeszkedik szét a szűk térben. Hátra nézek. Minden világos, tiszta, még világít a sápadt neonfény. Hazug önámítás. Hazug mosoly. Hazug szeretet. Hazug jókedv.

Tapogatózom tovább. A fény hirtelen kihuny mögöttem. Nincs visszaút. Hófehér ruhám már egyáltalán nem virít, talán már fekete lett. Nem vagyok egyedül odabenn. Hol bokán rúg egy sötét árny, megaláz, gyengeségemen lovagol. Hol melegen megszorítják a kezem. Hol átölelnek, hol észrevétlenül elsuhannak mellettem. De nem látnak.

Aztán elviselhetetlen csend. Még elviselhetetlenebb ősmagány, annyira bent, hogy feloldani nem lehet. Majd megfulladok, annyira félek egyedül. Kezdődik a pánik. Megint kezdődik. Lenézek a semmibe. Zilálok, könnyezek, nevetésemben nyoma sincs az örömnek. Mi lesz most? Még egy lépés, előre. Egyre jobban remeg a lábam. Megint a remegés, a gyengeség. Hogy utálom ezt! Megbotlom, elesek. Nem tudok felállni, elhagy minden erőm. Annyira sötét van, hogy már fáj a szemem. Indul a gúny.

Miért, mit vártál? Hogy könnyű lesz? Ki ígért bármit is? Ki ígérte, hogy megment? Ki mondta, hogy add meg magad minden nap, mikor csak fekete és fehér. Ki mondta, hogy engednéd? Ugye-ugye? Már megint veled van a baj.

És azon a reménytelen, poshadt ingoványon, abban a sötét, hideg folyosóban, abban a könnyektől fulladozó állapotban, kicsit megkésve, de mégiscsak feltűnik valaki. Semmi más, csak egy szempár. Világít a sötétben. A rémület csak pár pillanat. Színe megnyugvást, életet, megértést, elfogadást ígér. Tiszta, tisztább, mint bármi más. És halk, visszafojtott hangon azt mondja:

„Látlak. Fehér vagy." 

És a világon minden, de minden rendben lett hirtelen. Csak már egészen másképp. Új rend, új világ, új fekete és új fehér.