Kezek már rég nem nyúlnak

Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.

Áll és néz és nem ért,

Hogy önön szülte élve temet.

Hajóra száll idő lassan,

Csendesen siklik tova,

A rajta utazó remény

Tán a holnap vándora.

Már-már ködbe vész

E tüzes rajzolat

Melyet a lemenő nap tüze

Vörös árnyként fest oda

Hol tengerként árad

Folyóként lázad a gondolat.

Lelkek kavargó szelében

Oly nehéz egy légzés

Mely szíveket elérne

Hiú reménység…

Kezek már rég nem nyúlnak

Sem segítségért

Sem megmentésért

E kartalan csendben

Üres tekintet

Vajon mire vár?

Ha ezt megtudja,

Beköszönt a vég.