Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány.
Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán
ráhajol párnámra a fagyos félhomályba.
Behunyt szemeim simogatnak, s
gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát.
Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd
betakarlak, ahogy földeket a hólepel.
Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a
lelkedet. De kérlek, hagyj el mindent,
ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket. Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány
szántotta napokat.
Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök
ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom
szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy
lángolok.
Ne, most ne szólj semmit! Most
csak hallgasd velem a csend játékát.
Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a
kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak
nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék.
De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt
fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam,
hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért.
Csak álom volt, hogy
itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése