2015. augusztus 25., kedd

Várok rád

Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány. Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán ráhajol párnámra a fagyos félhomályba. 
Behunyt szemeim simogatnak, s gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát. Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd betakarlak, ahogy földeket a hólepel.
Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a lelkedet.  De kérlek, hagyj el mindent, ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket.  Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány szántotta napokat.
Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy lángolok.

Ne, most ne szólj semmit! Most csak hallgasd velem a csend játékát.  Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék. 
De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam, hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért. 
Csak álom volt, hogy itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése