2015. november 16., hétfő

Soha nem felejtünk el...

Csak állok magammal és nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt 
Szívekben élő igazi arcokat.

Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.

Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar, 
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.

Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.

Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy, 
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.

Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése