Csak állok magammal és
nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt
Szívekben élő igazi arcokat.
Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.
Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar,
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.
Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.
Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy,
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.
Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése