Mesés karácsony

Az ünnepi őrületben bár névlegesen mindent mások örömére teszünk, mégis elfelejtünk látni, érezni, megtapasztalni. Hát én figyeltem, és csodákat láttam.

Láttam Holle anyót. A Nyugatinál lépkedett. Hóna alatt egy hatalmas fenyőfaágat cipelt, hosszú, ezüst haja meg-meglebbent a téli szélben. Annyira nem illett a Westend környékén szaladgáló, az ajándékok beszerzését az utolsó pillanatra hagyó forgatagba, hogy nem volt nehéz felfigyelnem rá. Mintha valóban a meséből lépett volna ki a maga koros-kortalanságával. A fenyőág eltúlzottan nagynak tűnt törékeny testalkatához képest, hosszú fekete kabátja pedig túl vékonynak sejlett a mínuszokban. De nem fázhatott, vágtatott át serényen a zebrán éppen előttem, aki a meleg autóból szemléltem őt.

Nem sokkal később lassú, álmatag pelyhekben hullani kezdett a hó. Épp hogy csak.

Hazaért Holle anyó… – gondoltam.

Láttam Télapót is. Ott ült a troli megállóban. Lábai mellett hatalmas zsákok gyűltek, talán nem talált minden gyereket otthon. A piros maskarát is levette már, ócska pufi kabátot és fekete nadrágot viselt, csak a hosszú, ősz szakálla emlékeztetett valódi önmagára. A tekintete is szúrósabb volt, mint az egy Mikulásnál megszokott, és amikor kíváncsian közelebb léptem, jól kivehetővé vált a hóna alatt szorongatott félig már üres (vagy félig tele?) boros flakon.

Lehet, hogy nem is a Télapó, csak egy öreg hajléktalan? Vagy egy hajléktalan Télapó?

Ám ekkor a hetvenhatos troli megállóját csilingelő muzsika töltötte be. Télapó előbányászott a kabátja belső zsebéből egy mobiltelefont. "Persze, megyek már, megyek…" – dörmögte érdesen, mégis lágyan az apró készülékbe. Aztán felállt, és a szemetesbe hajította az üveget.

Láttam egy Angyalt is. Nem volt több száz centiméternél. Szőke göndör fürtjei kikandikáltak a kötött sapka alól, amelyhez színben passzoló kesztyűt és divatos kabátkát viselt.

Szemlátomást untatta a karácsony küszöbére oly jellemző felhajtás. Ő már csak egyre vágyott: a színes fényekben pompázó fa alatt bontogatni az ajándékokat. "Mikor megyünk már?" – kérdezgette egy hároméveshez illő komolysággal és sértődöttséggel az anyukáját a hatalmas ruhaboltban. A mama viszont rá se hederített, egyre türelmetlenebbül próbált egy ruhát találni, amiben majd elkápráztathatja a családot, miután minden készen áll az ünneplésre.

Az angyal rám nézett. Nagyon kékek voltak a szemei. Úgy tűnt, szórakoztatja a "szemezésünk", kicsit még unatkozni is elfelejtett. Rám nevetett. Én meg rá.

Aztán az anyukája kézen fogta, és már húzta is a pénztár felé. Egy egyszerű fekete ruha mellett döntött. Próbálás nélkül. Arra nincs idő. Még át kell vinni a gyereket a nagyszülőkhöz, meg kell főzni a halászlét, fát díszíteni, becsomagolni az ajándékokat, egy-két kedves üdvözlő sms-t küldeni, megsütni a bejglit, inget vasalni a férjének, hazahozni a gyereket, satöbbi.

Azt talán észre sem vette, hogy egy Angyal kíséri őt…

(2010.12.25.)

Levél egy Angyalhoz

Kiskoromban karácsonykor vártam az angyalokat, elhittem, hogy vannak, elhittem, hogy látnak, és ha jó leszek, majd megtalálnak. Egy ideje már nem hittem bennük, úgy tettem, mintha nem lennének. Eltűnt a karácsonyi angyali ének, elveszett a csoda, kialudtak a meleg fények.

Most mégis egy angyalnak írok, egy angyalnak, aki mindent lát, tőle hallom megint az angyalok hangját, tőle hallom újra az angyalok szavát.

Boldog karácsonyt kívánok most ennek az angyalnak, akitől néha megint ˝gyerekebb˝ lehetek, akinek annyi mindent köszönhetek, és akit a szeretet ünnepén még jobban szeretek!

Négy évszak - A Tél

A tél hercegnője nem kérdez. Ha nem nyitsz ajtót, betör. Hoz havat, és hideg szelet, és közben észrevétlenül valami bágyadt melegséget is a lelkedbe. Határozott, mostanában kiszámíthatatlan, igazi uralkodó jelenség, talpig nő, szemeiben az elmúlás halvány fénye csillog. Legtöbbször komoly, de ha néha feloldódik hosszú hócsatákat lehet vele vívni. Mély fájdalommal és örömmel él. Öntörvényű és végtelenül makacs. Fekete-fehér a ruhája, súlyos a cipője. Elegáns, és erőt sugárzó a megjelenése. Olykor komoly üzletasszony. Kitartó, szívós, éles eszű.

Ölelése kemény, védelmező. Csókja álmos és elnyúló. Arca rideg, hajába hópelyhek ragadnak. Kívülről jeges, mégis őszintébb, emberibb, mint bárki más. Sosem hazudik, inkább kíméletlenül őszinte. Nehezen szeret de akit beenged, azért az életét adná.

Belül, a hideg felszín alatt mélyen elrejtve fényes titkokat őriz. Lehelete forralt bor illatú, nyakán színes sál. Tenyere ezer apró csodát ígér, szavai kimértsége mögött lappangó szenvedély hullámzik.

Nehéz a humora, de ha ráérzel, lehet vele nevetni. Kicsit mindig bánatos, sokat beszél a halálról. Természete foglyul ejt, nehezen enged. Nem hagyja magát megcsalatni, kemény és kitartó szerető. Egy Tél mellett megnyugszol, és a hosszú havas esték végtelen álomba nyúlnak mellette.

Arról írnék, hogy szeretlek

Szeretnék írni egy verset neked, olyan szépet, mint fénylő szemeid barnasága mögött megbújó éned. De csillagtalan, bús kinn az este és fagyos köd lepi arcomat. Csak hűn figyelem e gyászos semmit, szívemre fájón bűn omol. Szemeid szép szerelme, mennyei lángja, hol jár, ha álmodom. Talán őszirózsás kertek mélyén, ott, hol csendes dal illatoz? Vagy felhők bársonyán lépdel, végén, majd ég és föld közt ingadozz?  Bár lehetnék a szárnyad, röpítve aranyló napkorong elé. Fel magasba, ne hajoljon íve, mint szomjas virág a por felé. Szeretném átölelni veled a végtelent, apró szívvé összenyomni. Tengernyi szerelmet önteni bele, hogy ne kelljen üresen hozni, s ha már hoztam akkor érzelemmel töltve, mint szél a fehér hópihét. Szeretnék hinni most, de nem merek csak arctalanabb lesz a kép. Tört lelkem minden csendnél csendesebb és félek ez a vad csend, mint szívszilánk vihar lassan kimar a lelkemből.

Üzenet

Sose érezted azt, hogy szükséged lenne valami másra? Valamivel többre, mint amit az élet adott neked? Sose érezted, hogy álmaid kicsúsznak kezeid közül és magányosan ébredsz fel? Sose érezted, hogy szükséged lenne még többre, aki melléd álljon és néha átkaroljon? Sose érezted, hogy hiányzik valami az életedből? Egy kis bolondság, káprázat, kockázat, félelem?

Mindig úgy érezted mindened megvan? Sose akartál kitörni a hámból? Sose akartad meghódítani a világot és magadénak mondani a világ minden szeretetét? Sose hiányzott a holdvilág? Egy éjjeli titkos találkozás? Egy csók, amiről senki sem tud? Sose féltél? Hódítsd meg a világot… előtted az élet és nem látsz tőle semmit!

Élj, szeress, légy szeretve, kockáztass, szórakozz, dobd le a gátlásaidat, csábítsd el a Holdat, ragyogjon csak rád a napsugár! Ez a te életed… nem élheti más helyetted!

A tükörkép

Van egy pillanat, amikor egymás szemébe néztünk. Összekapcsolódik tekintetünk, s dobban a szívünk. Velem szemben áll és a tükör másik oldaláról figyel gesztenyebarna tekintetével. Én a szemem sarkából titokban vizslatom. Rajtakapjuk egymást, összevillan tekintetünk, halkan nevetünk. Ő játszik, de tudom jól, mindez csak szerep, s ha rám néz, megérint, érzem, hogy szeret. Hiába makacs, hogy önmaga előtt is tagad, mert kiesik a szerepéből. De ha eljön a pillanat, beteljesül minden álmunk és úgy érezzük, hogy mindent-mindent megtaláltunk. Mert én látom és Ő érti néma szívem.

Négy évszak - Az Ősz

                 Az ősz asszonya udvariasan kopogtat ajtódon, halkan, szégyenlősen kér bebocsátást. Nincs mit tenni, olyan kedvesen kérlel, hogy beengeded.

Titkait nem adja könnyen. Száz és száz csodáját mélyre rejti, lassan tárja fel. Néha jég hideg, néha egészen meleggé válik. Érzékeny. Makacs. Kitartó. Kosztümje komor, sötét, cipője kínosan fényes.

Mélybarna szemei bánatot hoznak, mélyen lappangó avarral-sárral kevert szenvedélyt. Zsebe gesztenyékkel kitömve, ujjai, mint kopár faágak, léptei nyomán színes levelek szállnak fel. Hangja búgó, bőre kicsit érdes. Csókja hűvös, de mély. Ölelése végtelen és hátborzongató. Inkább viszi a fényt, de ha néha ajándékot hoz, aranyos-zöldes derengésbe, bágyadt napfénybe vonja a világot. Szerelme lassan bont virágot, de ragaszkodó. Nehezen enged. Hűséges.

Sokszínű, megfejthetetlen, tele van meglepetéssel. Hol könnyeket áraszt, hol felszárítja azokat. Csendesen beszédes, reménytelenül komoly. Puha pokróc alatt álmodozik, öreg padokon ülhetsz vele.

Van benne egy kis elkésett nyári öröm, egy kicsike tavaszi súlytalanság, és észrevétlenül lopja be szívedbe az utódját.

Eltemetve

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudna értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordózok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládat és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.

Várlak

Magamhoz engedlek, majd védem magam: azzal magyarázom a lehetetlent, hogy gondolatom az egyetlen, amit sosem tudsz érinteni. Szétzúzott verseny magammal-teveled és talán nem is az én hibám, mikor magadra hagylak, most mégis várlak. Látlak magam előtt, ahogy végigfutsz a városon és talán könnyed léptekkel befordulsz a sarkon.

Már látlak. Mozdul tétova kezem, lehunyt szemmel a sötétben angyali arcod keresi vágyakozva, jéghideg hálót szakít a semmiben. Vágyom és álmodom, hogy ajkad, szemed újra és újra érintem. Mintha csak itt feküdnél halkan, pilláid árnyékában játszanád életünk, és mosolyra húzod néma ajkad, ahogy ujjam arcodat érinti.
Majd hirtelen eltűnsz, a csendet megtöröm, vagy a képzeletem játszik? Várlak és közben érzem rám dőlt ez az este. Fény helyett hangok teste szűrődik szobámba, s pillanatok alatt rádöbbenek, egymagam ülök a homályba.

Más világ

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem. És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában. Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

Csendes fohász

Elcsendesült az éj, már csak mi vagyunk. Itt vagy velem, drága istenem. Próbálom megérteni, hogy mit miért teszel. Uram, itt állok előtted, válaszodra várva. Két kezem naponta emelem feléd, de nem felelsz. Próbáltad már erőm, sokszor, nem értettem okát. Szerettek, elvettek, gúnyoltak, bántottak, megcsaltak. Erőmet miért próbálod ennyiszer? Ha akaratod ellenére cselekszem, azt csak gyengeségből teszem, nem ellened vétkezem. Mutasd hát meg mi a feladatom földi létemben.

Itt állok előtted, óh Uram, szánd meg lelkemet és hozz megnyugvást. Mutasd a helyes utat, a jó irányt, a megfelelő embereket, add a számra a helyes szavakat, erős hitet a szívembe, reménységet az életembe, tárd ki az ajtót a szívemen, hogy még jobban magamba zárhassalak és szeresselek.

Legyél itt velem, segíts bátornak lennem a sok megpróbáltatás közepette. Irányítsd utamba a megfelelő embereket, töröld ki fejemből a sötét, magamat romboló képeket. Mutasd meg az utat, amit követnem kell, vezesd lépteimet, hogy a hozzád vezető ösvényről ne térhessek le. Adj sok türelmet, szeretetet, kitartást, bátorítást az élethez, a mindennapok elviseléséhez, a rossz dolgok legyőzéséhez.

Kérlek, Uram hallgasd meg kérésem, adj erős hitet és maradj velem.

Óh, te ostoba érző szív!

A szájunk mozog, de némák vagyunk. Szemeink látnak, mégis vakok vagyunk. Halljuk egymás hangját, de szavakat nem értjük. És belül mégis borzongunk, mert a szívnek fáj a némaság. Fáj a kopár, ugaron hagyott lélekgyötrő csendje. Mert olyankor haldoklik csak igazán. A szív arra született, hogy szeressen, szenvedjen, gyűlöljön és megbocsásson. A hallgatás nem az ő műfaja, csetlik-botlik és végül elbukik. A kétségbeesett próbálkozása, hogy érezzen, lassan kudarcba fullad, hiszen az ész tiltásait a végtelenségig nem képes hárítani. És olyankor elhallgat. S hiába próbálják felébreszteni dermedt állapotából, a szív csak konokul teszi a dolgát, dobog tovább és mély csöndbe burkolózik. Titkát fénylően csillogó gyémántba burkolja és olyan acél fallal veszi körül, amit talán az idő kemény vasfoga sem képes feltörni.

Óh, te ostoba, balga szív! Miért szomjazod ily óhajtón a szenvedést? Miért sugdosol hamis reményeket gazdád fülébe? Óh, te ostoba érző szív…

Ma éjszaka szeretni szeretnélek!

Valami ősi, vad, buja tűz ég bennem kedves. Ma éjszaka szeretni szeretnélek! Szerelmes kábulatban beléd temetkezni. Gyönyörhorgomat testedbe vetni, húsod húsommal elegyíteni.
Éjszaka szeretnélek érezni! Rám simuló bőrödön végig zongorázni. Látni, ahogy ujjaim alatt szikrát vet, ahogy lángra gyújtja érted síró testemet.
Éjszaka szeretnélek ölelni! Testedre tüzes vágylávát önteni. Égő illatodat kéjjel beszívni, zubogó véredtől megrészegülni.
Éjjel szeretnélek kívánni! Habzó vágyak vad tengerében együtt elmerülni. Zabolátlan hévvel darabokra szedni, majd könnyes igyekezettel ismét összerakni.
Éjjel szeretnék neked megnyílni! Kénköves gyönyörök poklára rántani. Folyondárként köréd fonódni, sebeidet csók írrel bevonni.
Éjszaka szeretnék megmártózni benned! Mint sápadt hold alvó tó tükrében elmerülni a gyönyörök völgyében. Hol értelmét veszti tér és idő, s hol csak ketten vagyunk mi, két célt tévesztett szerető.
Éjszaka szeretnélek szeretni! Szelíd lágysággal átölelni. Elpihenni az ágyunk rejtekében, s szótlanul csodálni, ahogy a holdfény szikrát vet szemed tükrében.

Fájdalom

A fájdalom nekem elsősorban nem testi fájdalom. Az igazi fájdalom számomra a lelkemben keletkezik. Az űr amit a másik maga mögött hagy. A kétségbeesés, a reménytelenség. Kínokat szül ahogy várok vagy rá vagy valaki illetve valami másra. Tört szúr szívembe minden kudarc és mindegyik után talpra kell állni. Tudni kell újra járni és boldognak lenni, hogy soha senki ne láthasson sírni. Eljátszani a boldogságot bármi áron. Színészkedni, hogy szeressenek. Hazudni és nem mondani igazat. Csak, hogy ne bántsunk meg másokat, miközben méltósággal elviseljük a sértéseket és megtanulunk nevetni önmagunkon.

Az fáj, hogy úgy kell tennünk mintha tényleg nem árthatna nekünk senki. Fáj kizárni a szeretetet, hogy épségben maradhassunk, hogy ne ártsanak nekünk. A magány fáj amibe bezárkózunk, hogy erősnek lássanak minket. Fájdalom, hogy gyenge vagyok és nem merek harcolni  az álmaimért hanem csak szép csendben elengedem őket.

Magamnak okozok fájdalmat és még fájóbb, hogy tudom, újra megteszem. Mert akarom, hogy elfogadjanak. Hagyom, hogy közel férkőzzenek hozzám, hogy elvegyenek mindent, hogy érezzem szeretnek.

Szárnyaink

Szavakra formálod ajkad, közel hajolsz, hogy a lüktetésem is halljad, hogy úgy suttogd el nekem, de most szavaid másképp csengenek. Kérlek, nézz rám, érintsél meg, szavak nélkül mondd el, hogy minden rendben van.  Azok a szárnyak, amiket tőled kaptam, még a hátamon vannak. Néha, amikor ajándékul ad az élet egy kis önmagammal töltött időt, felrepülök velük, hogy a hűvös éjszakában felfrissíthessem a gondolataimat, eldobhassam gátlásaimat és más szemszögből láthassam a világot. Az éj sötétjében felettem éppúgy, ha nem fényesebben ragyognak a csillagok, de mámorító az a suhanás, amint az alant elterülő világ felett elhaladok. Ilyenkor azok a dolgok, amiket napközben túlértékelek, apró kis parányokként olvadnak összefüggő foltokká a földön, az autókat hangyáknak látom, az embereket bolháknak, a házakat ceruzáknak, radíroknak. Ó, hiszen csak egy tollvonás, és mindez megszűnik létezni, levegővé, földdé, növényekké, vagy éppen testetlen jószágokká porlik, és bekapcsolódik újra az örök körforgásba.

Én is a körforgás részese vagyok, és te is, csak az érzés örök, ami hozzád köt. Te még mindig nem érted: éppolyan szárnyakat fontam neked, mint amilyet te szőttél a vállamra. Repülhetsz, ha akarsz! Hazugságok hálójából menekít ki, szabaddá tesz az örökség, békévé varázsolja a hétköznapok fáradt pillájú harcait és békétlen pillanatait, és törpévé válik a ború, a küzdelem.
Csak egyetlen mozdulat: hadd erősítsem fel válladra az ajándékot!

Nem fontos, velem repülsz-e, vagy nélkülem, csak repülj fel végre, és légy bátor érezni: szeretsz! Tudom. Mindig tudom, amikor repülök, hiszen a szárnyaimat te készítetted álmodban. Te szabadítottál meg minden béklyótól, amit büntetésként tagjaimra erősített a tudat szörnyetege, a kimagyarázás és megmagyarázás kényszeredett vigyorba fulladó acsarkodó vérfarkasa.

Már nem magyarázok, és nem agyalok olyasmin, ami nincs. Csak érzek. Egyszerűen, tiszta szívvel, észérvek keresése nélkül, magyarázatok és kibúvók börtönei nélkül. Csak úgy. Mert jó. Mert szabaddá tesz. Mert szárnyakat ad. Csak ennyi az egész. Suhanok. Jó. Érzem, ahogyan beforrnak a sebek.

Nyáresti csend

Nyáresti csend van, esti nyugalom a Duna parton, az ablakok álmosan pislákolnak. Megtelnek az ágyak, az utcalámpák elmagányosodnak. Egy padon lógatom a lábam, a szemem a távolba mereng, kezemben egy üveg bor. Van valami keserű varázsa a magányomnak.

Mondanám, hogy ülj le mellém, adnék a kezedbe egy csilingelő poharat, teletölteném, és elmesélném legféltettebb titkaimat is.

Beszélgetnék veled arról a hajóról, ami fénylik a vízen, vagy arról az öregről a szomszéd padon, aki csukott szemmel énekel egy régi nótát, vagy a galambok szárnycsapásairól. De még inkább elmesélném, azt az estét, mikor a nap még kicsit besütött a redőny résein, és leírnám azt a kis cinkos mosolyt, azt az egyetlen lépést, amivel egy egész kontinenst léptem át. Szeretném elmondani azt a hajnalt is, amikor először változott meg az arcom, és nem akartam hinni a tükörnek. Sok mindent mondanék.

Mégis hallgatok, mert nincs kinek elmondani, és főleg nincs hogyan. De ilyenkor, ebben a nyáresti nyugalomban néha sikerül találkoznom magammal. És akkor kicsit megszűnik a hiányod is, elfújja a pesti szél, és rájövök, hogy a világ gyönyörű. Lóbálom a lábam, élvezem a fiatalság bódító bizsergését, úszom az emlékek között, jó mélyre vésem, hogy sose felejtsem el, hogy milyen volt ott a Duna parton megtörten és mégis boldogan, hogy mindig emlékezzek milyen volt valakinek a tenyerén a világ tetejéig érni, hogy milyen volt összeszorított foggal küzdeni az álmaimért. Remélem mindig érezni, fogom azt az illatot, MINDIG hallani fogom azt a hangot, ami szétterjedt a világom összes sarkában, mindig megismerem majd azt a kicsiny szarkalábat, és sosem felejtek.

Néha azt hiszem, hogy igazán nehéz elviselni azt a felbuggyanó boldogságot, azt hiszem, hogy összetör az a dal, hogy beleroppanok abba a forró viharba. Olyan sok elviselhetetlen szépség van itt is, ezen a kopott padon, ahol annyian ültek már előttem, ami annyi titkot őriz. És a víz is, olyan békésen fénylik, és ez a kis esti csend úgy feszít.

Szótlanul

Kell egy szó, egy hang és te ehelyett most is szótlanul ölelsz, mint a hirtelen-nyíló gyümölcsfák szirmai.

Érintésed az egyetlen tavaszt öleli rám és minden mozdulatod lággyá erősíti az éveket.
Szavad néma, süket hangokból éled szerelmed, de a szemed éppúgy csillog, mint mikor az ég
tóba szórja ezüstjét. Belőle hint a vágy fénymorzsákat az ölembe, s én napod lennék, ha lehetne.
Te hallgatsz, mert úgy érzed méltatlanok a szavak. Tisztább percet fest egy érintés a lopott-idő vázlatán, ha nem kérünk semmit, ha nincs semmink csak a gondolat.
Hangom szavakba zár, mint rabot a börtön. Néma imák szélén táncoló hitem mi megmaradt,
neked őrzöm, s vágyhatnék-e másképp…
Emelj fel a szótlan esték csöndjéről… szórd elém hangodat. Szívemre fonj meleget mondataidból, nem kell tűz csak gyújtsd meg a hangokat.
Miért beszélek neked lombsuhogásról, a nádas tövében elrejtőzött napfény aranyhajáról,
nappalokról és éjszakákról? Te elveszítetted a szavaidat, talán épp az-az ártatlannak-látszó
víztükör vette el tőled, amin még utoljára körbefonta velük a délutáni nap pihenni készülő sugarát, s most valahol a mélyben aranyos iszapba ágyazva vajúdik idegen szavakat.
Csak nézem hová hangod hullt veled, most még visszahozhatnék belőlük valamennyit, még összerakhatnám és te kimondhatnád azt a vergődő üzenetet, de mégsem szólsz.
Tétlenül nézem, ahogy levelek ezreivel temetik egyre hűvösebb hullámsírba a fák…

Kérlek, hallgass kicsit

Gyere, ülj kicsit mellém, hozz egy párnát is, meg bort és két poharat. Csak ülj le mellém, csak hallgass egy kicsit. Csak nézzük a fényeket, a lámpák puha, esti színét, csak nézzük egy kicsit a csillagokat, csak hagyd, hogy barna pupilláid kitáguljanak, és fogadd be a világot. Hagyd, hogy összeborzolja a sötét szél a hajunkat.

Ne, kérlek, hallgass kicsit, nem kell mindig beszélni. Maradj csendben egy kicsit, csak fogd meg a kezem, csak tartsd erősen. Elég, ha itt vagy. Búj hozzám és maradj csöndben. Hallgass, mert a legnagyobb csöndben hallasz a legtöbbet. Hagyd, hogy az este halk zörejei a füledbe osonjanak, hallgasd, ahogy suhannak az angyalok felettünk. Érezd, ahogy az éjszaka hűvöse a csontjaidig hatol. Hallgass kicsit, kérlek. Csak ne engedd el a kezem.

Érezz kicsit többet, túl a világ zaján és mocskán, érezz kicsit, mert jobb lesz, ígérem. Érezd az ujjaimat, ahogy a tenyeredben pihennek halkan, ahogy lüktet a vér az ereidben. Érezd kicsit, hogy tiszta vagy, hogy nem zavar semmi. Mitől félsz, mondd?

Nem bírod a csendet, már megint beszélsz. Csak hallgass még, kérlek, hunyd be a szemed, hagyd, hogy a szempillád kizárja a fényt, hagyd, hogy a füled beduguljon a csendtől, hagyd, hogy kezed elernyedjen kezemben. Érzem, elfog a remegés. Tudom, félsz. Én is.

Aztán mikor elég lesz a csendből, engedd be a hangomat. Ha félsz a sötétségtől, nyisd nagyra a szemed, engedd be a napfényt. Akkor majd lemegyünk a tetőről, és lefekszünk aludni a biztos megszokottságba.

De ha itt az ideje, engedd el a kezem. Elengedlek én is, majd ha már nem félünk semmitől. Majd ha kéred, kibontom angyal szárnyaidat, ha összeragadnának.

Csak hallgass kicsit még, kérlek, és tölts még egy pohárral.

Amikor a gyereket nem szeretettel, hanem félelemmel nevelik

Azt gondolom, hogy minden felnőtt által a gyerek ellen elkövetett erőszakos tett, akármilyen rövid és szelíd, élethosszig tartó érzelmi sebhelyet hagy.

Egy kedves barátom – nevezzük Zsuzsinak- a története keltette fel ismét a figyelmemet a családon belüli agresszióra.
Hiszek abban, hogy folyamatos figyelmet kíván meg ez a téma és szinte örök- kimeríthetetlen kérdéseket ébreszt mindenkiben. Ki az egyik, ki a másik oldalról, de konkrét véleménnyel rendelkezik. Zsuzsi története után vált számomra egyértelművé, hogy nem elítélni, hanem tájékoztatni kell a gyereküket bántalmazó szülőket. Hiszen ez a szülő többnyire nem jókedvéből üti lelkéből szakadt magzatját. Segíteni kell abban, hogy megálljt tudjanak parancsolni az ütésre emelt kéznek.

"Anya csecsemőkoromtól vert engem. Az első ütést, amire emlékszem, egy otthagyott ebéd miatt kaptam. Valami fura ételt, talán májat kellett volna megennem. Képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Anya csúnyán elkalapált. Azután már nem is tudom megmondani, hogy miért kaptam ki. Mindenért és mindig. Aztán pár év után hozzánk került alkoholista mostohaapám is vert. Mondván nevelő szándékkal. Mert még csírájában kell kiölni az engedetlenséget a gyerekből. Anyu nem védett meg, mert félt, hiszen ez az ember őt is bántotta. Később sok gond volt velem, sokáig bepisiltem. És persze ezért is kikaptam végül, évekig...
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy anya szeretett engem. Nagyon sokat foglalkozott velem, még iskola előtt megtanított írni-olvasni. Nem is hibáztatom a verésekért. Ő is így nőtt fel, őt is verték gyerekkorában. A szüleim szerint a gyereknevelés egyik alapja a verés. Ők a mai napig nem értik, hogy ez milyen súlyos problémát okoz nekem.

Óvodáskoromban jöttem rá, hogy nem vernek minden gyereket. Erről mégis csak sokkal később tudtam beszélgetni másokkal. Csak nagylány koromban, amikor egy unokanővérem elmesélte, hogy ő is ilyen helyzetben van, sőt... Fantasztikus érzés volt, amikor egymásra találtunk. Végre megértett valaki.

Amióta felnőtt vagyok, szóba sem került a dolog. Szerintem annyi maradt meg bennük a nevelésemről, hogy lám, milyen rendes lány lettem, szép unokájuk is van már.
Nem tudják, hogy mit élek át nap mint nap. Rettegek, hogy el ne fogjon a düh, mert akkor elvesztem a fejem. Előfordult, hogy összevesztünk valamin a párommal, és én végül kékre-zöldre vertem őt az első tárggyal, ami a kezem ügyébe került. És csak utólag, a sérüléseit látva döbbentem rá, hogy mi történt. Rájöttem, hogy csak azokat bántom, akik közel állnak hozzám. Tőlük várom el, hogy megértsék, mi zajlik bennem, hogy segítsenek legyőzni a szorongásomat. Talán azzal, hogy fájdalmat okozok, éreztetni tudom a saját kínjaimat."

Számos pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a gyerekkori verés a későbbi évekre, akár a felnőttkorra is kihat. Az erőszak rombolja az önbizalmat, az önértékelést, kisebbrendűségi érzésekhez vezet. Ha nem érvényesül a szülőben az a szemlélet, hogy a gyereknek is jár a tisztelet, az ő testi-lelki szükségleteit is figyelembe kell venni, nagy károkat okozhat a gyerekben az érzés, amely a veréssel egyidőben jelenik meg: nevezetesen, hogy ő nem egyenrangú, vele bármit meg lehet tenni. Ráadásul ez még beépül az énképébe is.

A verés azt tanítja a gyerekeknek, hogy az emberek közti kapcsolat alapja az erő, és az nyer, aki erősebb. Minél gyakrabban vernek valakit, annál valószínűbb, hogy olyan felnőtt lesz, aki a többiekkel nem ésszel és jó példával próbál bánni, hanem erővel.

A bántalmazó és bántalmazott házastársak, akik verik a gyerekeiket, olyan bántalmazókat és áldozatokat nevelnek, amilyenek ők maguk. A gyerekek azt tanulják meg a szüleik példáján, hogy a csalódás feszültségének levezetése, az egyet-nem- értés kifejezése, a tekintély kifejezése egy náluk kisebb és gyengébb valakinek a bántásával lehetséges. Ezt az elvet látják minden alkalommal, amikor szüleik verekednek és harcolnak, és mindig, amikor a fizikai büntetések elszenvedőiként vesznek részt e folyamatban.

A gyermekbántalmazás akármelyik gyerekkel megtörténhet, nem számít, hol lakik, milyen gazdag vagy szegény a családja, vagy kivel él együtt. A bántalmazó pedig bárki lehet: szülő, nevelőszülő, családtag, gyerekfelügyelő, tanár, edző, vagy egy nagyobb gyerek is.
A gyermekbántalmazás bárhol megtörténhet – otthon, az iskolában, táborban, még a utcán is.

Esőcseppek

Esik, két napja folyamatosan esik az eső és én éppen így töltődöm fel újra és újra. Mintha minden bánatom esőcseppekben távoznának belőlem. Furának mondható ember vagyok, hiszen szeretem, ha esik az eső. Szeretem, ha a hideg, de olykor forró cseppek végiggurulnak fázó arcomon, vizes csíkot hagyva maguk után. Szeretem, ha az édes-sós víz hozzáér ajkaimhoz, oltva szomjamat.

Az eső engem mindig meg tud nyugtatni. Valamiféle olyan érzés tölt el, mintha Isten is velem együtt szomorú lenne. Hiszen, általában ahol én vagyok, akkor esik az eső, amikor szomorú vagyok. Az időjárás az én hangulatomra van beprogramozva. Néhány apró, észrevehetetlen esőcsepp is csillapítja az érzelmeimet. Ha ki tudom adni a fájdalmamat, minden jobb… és ezt az esőnek köszönhetem…

Emellett az esős sétákat tudom a leginkább tisztelni… hiszen ilyenkor senki sejtheti mitől is nedves igazán az arcom.

A lélek hangja

Csend van belül. Legbelül, a szegycsontom és a kulcscsontom alatt. A múlt héten éreztem nagyon erősen, napokig mart. Eleinte nem értettem. Bekapcsoltam a tévét, gondoltam az hiányzik, hogy valami zaj legyen. Felszűrődött az utcazaj is, de kevésnek bizonyult. Aztán hiába szólt a zene, hiába próbáltam elterelni gondolataimat, nem volt más, csak csend. Üresség, mintha lenne a világ, meg lennék én külön, s bennem semmi, minden csak rajtam kívül. Napjában többször is rám tört. 

Azért van talán, mert elkezdtem felkészíteni magam arra, amitől már hosszú-hosszú hetek óta rettegek? Ezzel szemben néha irtózatos zaj van odabenn. Amikor kicsit boldognak érzem magam egy rövid időre, akkor ijesztővé válik az is. Kapok egy kedves gesztust, amitől rögtön elömlik bennem valami meglangyosított mézhez hasonló érzés. Onnan belülről jön fel, pont középről. Már éppen kerek minden, s akkor gyomorszájon vág az ijedelem. 

Nem, ne hidd, hogy ez így marad, ne hidd, hogy jó lesz, szokj hozzá a gondolathoz, minden megváltozik. Csak áltatod magad és annál nagyobbat fogsz csalódni később. 

És akkor halványan megszólal a bízni akarás, hogy persze, minden változik, folyamatosan, semmi nem maradhat ugyanolyan, de nem kell rossz irányba változnia, alakulhatna kedvezően is. Szerintem én már túl sokszor mondtam ezt magamnak, mára már nagyon magam sem hiszem el. A csend nem hagy nyugodni, a zajongás felzaklat. S ha véletlen pár napig jó, akkor hajlamos vagyok hinni, de aztán újra vissza kell pottyanni, ide ebbe a városba, az emberek közé, a kötelességek közé, a kétségek közé. Most nagyon hirtelen jött a csend, ijesztő, birkózom vele. Tán ezért is írom le, így küzdök ellene.

Egy biztos. A lélek ott van legbelül, a szegycsont és a kulcscsont alatt, nem a szívben lakik.

Csupán önbizalom kérdése

Az ember életében az egyik legfontosabb dolog, ha előre akar jutni, és nem hátrafelé, hogy legyen önbizalma. 

Na nekem soha nem volt ez meg igazán. Kisebb koromban még a tükörbe se mertem belenézni, nem szerettem saját magamat. Ezzel mára már nincsen baj, szeretem magam. Sok hibámat is elismerem és elfogadom, vagy megpróbálok változtatni rajta, több-kevesebb sikerrel. Már tudok bánni önmagammal. Tudatosan alakítottam ki a világot magam körül amiben én is benne vagyok. Kialakult a vonzerőm, a stílusom, irányítom az életem, szeretem a tükörképem és meg vagyok elégedve magammal. Változtattam a külsőmön is, ez már csak ugyan én vagyok. 

A barátságról

Sokszor hallottam már azt a mondást, hogy a barátot választja az ember. A barátság csak úgy kötődhet, ha azt mind a két fél akarja. Ezért sokszor erősebb tud lenni, mint a rokoni kapcsolatok nagy része. Az őszinte barátság mindenkinél mást jelent és máshogy gondolkozik róla! Sajnos képtelen lennék közhelyek nélkül írni erről.

A másik dolog pedig, amit már többször kifejtettem, én nem szeretem feltörni a titkokat. Nem tudom definiálni, hogy mit jelent nekem egy-egy ember, egy hozzájuk fűződő érzés, hiszen mindenkit másképp, másért szeretek.

Szerencsére vannak nálam sokkal bölcsebb emberek, akik gyönyörű képekben próbálták megragadni ezt az érzést. Útravalóul, különösen annak a barátnak, akinek sajnos muszáj volt elengednem a kezét. De szorítok érte, állandóan, és ha nem is lát, azért ott vagyok.Remélem, egyszer megérti, minden csak érte volt... Barátok voltunk és idegenekké válnunk egymásnak. Ez rendben van, nem kell szégyellni magunkat. Két hajó vagyunk, s mindkettőnknek megvan a maga pályája és a maga célja. Keresztezhetjük egymás útját és megünnepelhetjük ezt a találkozást, ahogy meg is tettük. Talán nem látjuk egymást többé, talán nem ismerjük meg többé egymást. De annál szentebbé legyen számunkra egykori barátságunk emléke. Hinni akarok csillagbarátságunkban, még akkor is, ha földi ellenségekké muszáj válnunk.

Körforgás

Most egyszerre vagyok pozitív és negatív. Rémisztő, hogy mennyire meghatároznak bennünket a körülményeink. Próbálom tanítani magam arra, hogy miként éljek úgy az álmaimban, hogy az álom legyen a valóság. 
De a napok kérdezés és tétovázás nélkül szaladnak el velem, vagy többnyire mellettem, hétfőre péntek, tavaszra ősz, szürke hétköznapok és színes hajnalok kavalkádja szédít, a hullámvasút csak jár, rajta meg én; sikítva, nevetve, sírva, félve, bízva, letörve és felszabadulva.
Arcok, emberek, felém nyúló kezek, elhúzódó vállak, minden változik, megfordul, majd újra, pörög velem körbe-körbe. Múlt és jelen összegabalyodva fonja a jövőbe vezető fonalat, és töretlenül, de megtörten hiszek, remélek, hogy eltalálok oda, ahová indultam.

Naponta bukom el, és állok fel, esem szét, és rakom magam össze újra, elkeseredésből féktelen örömbe esve, könnyek közül nevetéssel kiszabadulva, keresem az arcom a tükörben,a kezem a zsebemben, s hol megtalálom, hol elveszítem.

Aztán vannak helyek, ahol valahogy mindig megtalálom az elveszett harmóniát, és vannak szempárok, amelyek még ma is ugyanazt súgják, és kezek, amelyekbe kapaszkodhatok, és szavak, amik elmondják, ki voltam egykor, és merre készültem, hogy az utat nagyon ne vétsem el. Hallom a nevetést, felbugyognak néha az emlékek, fülembe kúsznak az elfeledett dallamok, rám akadnak megbarnult szélű könyvek, remegő kezemben néha régi fényképek, szememben sós, kövér könnycseppek, de ezek csak elröppenő, rövidke percek, aztán szaladok tovább, illatos völgyekben, kopár hegyeken járok, néha eltűnök az alagútban, majd felbukkanok a fényben, láthatatlan, majd látható leszek az éjben. A körhinta forog, nincsenek heteim, esetleg óráim, de inkább perceim, és csak remélem, hogy kicsit könnyebb lesz ezután, hogy nem csak átlibbenek ezen a napon is, hangtalan, észrevétlen, hanem ma talán hagyok egy kis nyomot, csak egy esetlen, átgondolatlan macskakaparást, ami azért végül mégiscsak azt jelenti, hogy még bizony élek.

Álmaimban

Ha szárnyam volna, hozzád repülnék. Hatalmas fehér szárnyakat álmodok magamnak, nagy, erős, de puha tollakból. Az arcomon érzem, ahogyan hideg szellőt suhint a levegőbe, amikor próbálom mozdítani. Nagyra tárva azokat suhanok hozzád az éjszaka sötétbe burkolózott pillanatai alatt. Méltóságteljes szárnycsapásokkal, de könnyeden emelkedek felül a köztünk tátongó távolságon. A hófehér tollakon aranyló sárga színnel játszik a téli hold hideg fénye, a csillagok illatát átveszi minden porcikám…

Szárnyak hiányában a gondolataim hátán suhanok feléd. Lebegek az ágyad felett, fürkészem nyugodt arcodat, ahogyan az álmok átszelik gondjaidat. Álmodba fészkelve magamat képzelődöm azon, hogy itt vagy.

A mai jéghideg éjjelen megfagytak a szárnyaim. Az igyekezettől párás tollak egymáshoz tapadtak, kővé dermedve hiába kapálózok velük. Csak zuhanok, egyenesen melléd, hozzád bújok, hogy a forróság felmelegítse megdermedt gondolataimat. De csak álmomban.

Négy évszak - A Tavasz



Tavasztündér

A Tavasztündér pont, mint az évszak szeszélyes és hisztis. De óvatosan köszönt rád, nem tolakszik, kedvesen simogató fénnyel üdvözöl. Ahogy beszél, füledben madárcsicsergésként visszhangoznak szavai. Üdítően hat rád, napfényt csen a szemedbe, langyosan, lágyan csókol. Ujjaival felborzolja a szőrt a karodon, hajadat összegubancolja.

Könnyeden lépked, elegáns és mindig friss. Lenge, színes ruhát hord, puha a bőre, kicsit mindig kócos. Néha bohókás, néha egészen komoly. Remek a humora. Felelőtlen. Megnyerő.

Művész. Tájképet fest, aktot rajzol, zenét komponál, regényt ír. A szépség rabja.. Zsigerből hódít, a nem szó ismeretlen számára.

Intelligens. Hedonista. Sokat iszik, gyümölcsös borokat, érett pálinkát. Sokat dohányzik. Játékos. Szeszélyes. Hol vízesésként önti rád cseppfolyós bánatát, hol viharos szélként lökdös a zöldellő fák között, hogy aztán tavaszi virágcsokorral engeszteljen ki és emeljen a kék égre.

Ne hidd, hogy csak te vagy neki. Szíve helyett fényeket, szavakat, érintést ajándékoz. Virágról virágra repül, édes mosollyal az arcán beporoz, és elsuhan. Terhek nélkül él. Nincs múltja, nincs jövője, csak jelene. Könnyen jön. Felkap, elsodor, összezavar. Könnyen megy. Összetör, kiábrándít, elejt és felejt. Csak Te nem felejtesz.

Űr-Zűr

Csak várok, és várok, csak nem tudom mire. Csak egy jelre, egy szóra, valamire, hogy ne vesszen ez az egész a semmibe. Utálok várni. Sosem akkor jönnek a dolgok, mikor nagyon várom őket. Hanem mikor már feladtam. Várakozni igen fárasztó dolog. Nem nagyon tudok koncentrálni semmire. Próbáltam már olvasni, beszélgetni, tévét nézni, tanulni de semmi. Nem tudom elterelni a gondolataimat. Feszült vagyok, és fáradt, de nem tudom még feladni. Csak gondolkozom, honnan jött ez az egész belőlem elő. Amúgy is nagyon zavart vagyok mostanában. 

Minden kötelességem nyűg. Sokszor az is, ha fel kell öltözni, vagy vásárolni kell menni. Lustaság? Nem hiszem. Ez most valami más. Valami másik bolygó, másik élet, másik ember. Valami egészen más, mikor az ember már a betonfalakat feszegeti, mert nem tud többé a mókuskerékben élni. Elég volt, egy kis időre hagy engedjek le. Ennyi nekem is jár, nem lehet mindig mosolyogni, nem lehet mindig lenyelni a könnyeket, nem lehet az ember állandóan optimista. 

A változás mindig fájdalommal jár, valószínűleg ez természetes. Vagy az is lehet, hogy nem az. És megint túlkombinálom a dolgokat. Eddig legalább az írás ment, most már abból is csak zagyvaság lesz. Nem értenek meg. Hol van az a csillogó szempár , aki mindig jókedvű, és szereti az embereket, és idealista? Magam sem tudom, hogy hová lett. Talán úgy járt, mint a hulló csillagok. 

Persze ha ezt meg is mondja, akkor jön a ne panaszkodj lemez. Mert mindig rendben kell lennem, csinálnom kell a dolgaimat, mosolyogni kell, és teljesíteni. És mi van, ha most nincs kedvem? És most még a következmények sem érdekelnek? És nem érdekel semmi? Vagy velem ilyen nem történhet? És mi van, ha egyszer ordibálni kezdek, hogy elegem van? És kiderül, hogy nagy zűr van idebenn? Biztos megőrült ez a srác... És jön az aggódás, a „szeddmárösszemagad”, csak a megértésre való hajlam hiányzik. 

Talán most csak egyetlen ember ért meg. Ez is valami. Sőt, talán most minden. És gondolkodom, és gondolkodom, és várok, csak várok egész életemben, hogy eljöjjön egy szebb világ.