Várlak

Magamhoz engedlek, majd védem magam: azzal magyarázom a lehetetlent, hogy gondolatom az egyetlen, amit sosem tudsz érinteni. Szétzúzott verseny magammal-teveled és talán nem is az én hibám, mikor magadra hagylak, most mégis várlak. Látlak magam előtt, ahogy végigfutsz a városon és talán könnyed léptekkel befordulsz a sarkon.

Már látlak. Mozdul tétova kezem, lehunyt szemmel a sötétben angyali arcod keresi vágyakozva, jéghideg hálót szakít a semmiben. Vágyom és álmodom, hogy ajkad, szemed újra és újra érintem. Mintha csak itt feküdnél halkan, pilláid árnyékában játszanád életünk, és mosolyra húzod néma ajkad, ahogy ujjam arcodat érinti.
Majd hirtelen eltűnsz, a csendet megtöröm, vagy a képzeletem játszik? Várlak és közben érzem rám dőlt ez az este. Fény helyett hangok teste szűrődik szobámba, s pillanatok alatt rádöbbenek, egymagam ülök a homályba.