2012. szeptember 24., hétfő

Óh, te ostoba érző szív!


A szájunk mozog, de némák vagyunk. Szemeink látnak, mégis vakok vagyunk. Halljuk egymás hangját, de szavakat nem értjük. És belül mégis borzongunk, mert a szívnek fáj a némaság. Fáj a kopár, ugaron hagyott lélekgyötrő csendje. Mert olyankor haldoklik csak igazán. A szív arra született, hogy szeressen, szenvedjen, gyűlöljön és megbocsásson. A hallgatás nem az ő műfaja, csetlik-botlik és végül elbukik. A kétségbeesett próbálkozása, hogy érezzen, lassan kudarcba fullad, hiszen az ész tiltásait a végtelenségig nem képes hárítani. És olyankor elhallgat. S hiába próbálják felébreszteni dermedt állapotából, a szív csak konokul teszi a dolgát, dobog tovább és mély csöndbe burkolózik. Titkát fénylően csillogó gyémántba burkolja és olyan acél fallal veszi körül, amit talán az idő kemény vasfoga sem képes feltörni.
Óh, te ostoba, balga szív! Miért szomjazod ily óhajtón a szenvedést? Miért sugdosol hamis reményeket gazdád fülébe? Óh, te ostoba érző szív…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése