A szájunk mozog, de némák vagyunk. Szemeink látnak, mégis vakok
vagyunk. Halljuk egymás hangját, de szavakat nem értjük. És belül mégis borzongunk,
mert a szívnek fáj a némaság. Fáj a kopár, ugaron hagyott lélekgyötrő csendje.
Mert olyankor haldoklik csak igazán. A szív arra született, hogy szeressen,
szenvedjen, gyűlöljön és megbocsásson. A hallgatás nem az ő műfaja, csetlik-botlik
és végül elbukik. A kétségbeesett próbálkozása, hogy érezzen, lassan kudarcba
fullad, hiszen az ész tiltásait a végtelenségig nem képes hárítani. És olyankor
elhallgat. S hiába próbálják felébreszteni dermedt állapotából, a szív csak
konokul teszi a dolgát, dobog tovább és mély csöndbe burkolózik. Titkát
fénylően csillogó gyémántba burkolja és olyan acél fallal veszi körül, amit
talán az idő kemény vasfoga sem képes feltörni.
Óh, te ostoba, balga szív! Miért szomjazod ily óhajtón a
szenvedést? Miért sugdosol hamis reményeket gazdád fülébe? Óh, te ostoba érző
szív…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése