Szárnyaink

Szavakra formálod ajkad, közel hajolsz, hogy a lüktetésem is halljad, hogy úgy suttogd el nekem, de most szavaid másképp csengenek. Kérlek, nézz rám, érintsél meg, szavak nélkül mondd el, hogy minden rendben van.  Azok a szárnyak, amiket tőled kaptam, még a hátamon vannak. Néha, amikor ajándékul ad az élet egy kis önmagammal töltött időt, felrepülök velük, hogy a hűvös éjszakában felfrissíthessem a gondolataimat, eldobhassam gátlásaimat és más szemszögből láthassam a világot. Az éj sötétjében felettem éppúgy, ha nem fényesebben ragyognak a csillagok, de mámorító az a suhanás, amint az alant elterülő világ felett elhaladok. Ilyenkor azok a dolgok, amiket napközben túlértékelek, apró kis parányokként olvadnak összefüggő foltokká a földön, az autókat hangyáknak látom, az embereket bolháknak, a házakat ceruzáknak, radíroknak. Ó, hiszen csak egy tollvonás, és mindez megszűnik létezni, levegővé, földdé, növényekké, vagy éppen testetlen jószágokká porlik, és bekapcsolódik újra az örök körforgásba.

Én is a körforgás részese vagyok, és te is, csak az érzés örök, ami hozzád köt. Te még mindig nem érted: éppolyan szárnyakat fontam neked, mint amilyet te szőttél a vállamra. Repülhetsz, ha akarsz! Hazugságok hálójából menekít ki, szabaddá tesz az örökség, békévé varázsolja a hétköznapok fáradt pillájú harcait és békétlen pillanatait, és törpévé válik a ború, a küzdelem.
Csak egyetlen mozdulat: hadd erősítsem fel válladra az ajándékot!

Nem fontos, velem repülsz-e, vagy nélkülem, csak repülj fel végre, és légy bátor érezni: szeretsz! Tudom. Mindig tudom, amikor repülök, hiszen a szárnyaimat te készítetted álmodban. Te szabadítottál meg minden béklyótól, amit büntetésként tagjaimra erősített a tudat szörnyetege, a kimagyarázás és megmagyarázás kényszeredett vigyorba fulladó acsarkodó vérfarkasa.

Már nem magyarázok, és nem agyalok olyasmin, ami nincs. Csak érzek. Egyszerűen, tiszta szívvel, észérvek keresése nélkül, magyarázatok és kibúvók börtönei nélkül. Csak úgy. Mert jó. Mert szabaddá tesz. Mert szárnyakat ad. Csak ennyi az egész. Suhanok. Jó. Érzem, ahogyan beforrnak a sebek.