Nyáresti csend

Nyáresti csend van, esti nyugalom a Duna parton, az ablakok álmosan pislákolnak. Megtelnek az ágyak, az utcalámpák elmagányosodnak. Egy padon lógatom a lábam, a szemem a távolba mereng, kezemben egy üveg bor. Van valami keserű varázsa a magányomnak.

Mondanám, hogy ülj le mellém, adnék a kezedbe egy csilingelő poharat, teletölteném, és elmesélném legféltettebb titkaimat is.

Beszélgetnék veled arról a hajóról, ami fénylik a vízen, vagy arról az öregről a szomszéd padon, aki csukott szemmel énekel egy régi nótát, vagy a galambok szárnycsapásairól. De még inkább elmesélném, azt az estét, mikor a nap még kicsit besütött a redőny résein, és leírnám azt a kis cinkos mosolyt, azt az egyetlen lépést, amivel egy egész kontinenst léptem át. Szeretném elmondani azt a hajnalt is, amikor először változott meg az arcom, és nem akartam hinni a tükörnek. Sok mindent mondanék.

Mégis hallgatok, mert nincs kinek elmondani, és főleg nincs hogyan. De ilyenkor, ebben a nyáresti nyugalomban néha sikerül találkoznom magammal. És akkor kicsit megszűnik a hiányod is, elfújja a pesti szél, és rájövök, hogy a világ gyönyörű. Lóbálom a lábam, élvezem a fiatalság bódító bizsergését, úszom az emlékek között, jó mélyre vésem, hogy sose felejtsem el, hogy milyen volt ott a Duna parton megtörten és mégis boldogan, hogy mindig emlékezzek milyen volt valakinek a tenyerén a világ tetejéig érni, hogy milyen volt összeszorított foggal küzdeni az álmaimért. Remélem mindig érezni, fogom azt az illatot, MINDIG hallani fogom azt a hangot, ami szétterjedt a világom összes sarkában, mindig megismerem majd azt a kicsiny szarkalábat, és sosem felejtek.

Néha azt hiszem, hogy igazán nehéz elviselni azt a felbuggyanó boldogságot, azt hiszem, hogy összetör az a dal, hogy beleroppanok abba a forró viharba. Olyan sok elviselhetetlen szépség van itt is, ezen a kopott padon, ahol annyian ültek már előttem, ami annyi titkot őriz. És a víz is, olyan békésen fénylik, és ez a kis esti csend úgy feszít.