Kérlek, hallgass kicsit

Gyere, ülj kicsit mellém, hozz egy párnát is, meg bort és két poharat. Csak ülj le mellém, csak hallgass egy kicsit. Csak nézzük a fényeket, a lámpák puha, esti színét, csak nézzük egy kicsit a csillagokat, csak hagyd, hogy barna pupilláid kitáguljanak, és fogadd be a világot. Hagyd, hogy összeborzolja a sötét szél a hajunkat.

Ne, kérlek, hallgass kicsit, nem kell mindig beszélni. Maradj csendben egy kicsit, csak fogd meg a kezem, csak tartsd erősen. Elég, ha itt vagy. Búj hozzám és maradj csöndben. Hallgass, mert a legnagyobb csöndben hallasz a legtöbbet. Hagyd, hogy az este halk zörejei a füledbe osonjanak, hallgasd, ahogy suhannak az angyalok felettünk. Érezd, ahogy az éjszaka hűvöse a csontjaidig hatol. Hallgass kicsit, kérlek. Csak ne engedd el a kezem.

Érezz kicsit többet, túl a világ zaján és mocskán, érezz kicsit, mert jobb lesz, ígérem. Érezd az ujjaimat, ahogy a tenyeredben pihennek halkan, ahogy lüktet a vér az ereidben. Érezd kicsit, hogy tiszta vagy, hogy nem zavar semmi. Mitől félsz, mondd?

Nem bírod a csendet, már megint beszélsz. Csak hallgass még, kérlek, hunyd be a szemed, hagyd, hogy a szempillád kizárja a fényt, hagyd, hogy a füled beduguljon a csendtől, hagyd, hogy kezed elernyedjen kezemben. Érzem, elfog a remegés. Tudom, félsz. Én is.

Aztán mikor elég lesz a csendből, engedd be a hangomat. Ha félsz a sötétségtől, nyisd nagyra a szemed, engedd be a napfényt. Akkor majd lemegyünk a tetőről, és lefekszünk aludni a biztos megszokottságba.

De ha itt az ideje, engedd el a kezem. Elengedlek én is, majd ha már nem félünk semmitől. Majd ha kéred, kibontom angyal szárnyaidat, ha összeragadnának.

Csak hallgass kicsit még, kérlek, és tölts még egy pohárral.