Csend van belül. Legbelül, a szegycsontom és a
kulcscsontom alatt. A múlt héten éreztem nagyon erősen, napokig mart.
Eleinte nem értettem. Bekapcsoltam a tévét, gondoltam az hiányzik, hogy valami
zaj legyen. Felszűrődött az utcazaj is, de kevésnek bizonyult. Aztán hiába
szólt a zene, hiába próbáltam elterelni gondolataimat, nem volt más, csak
csend. Üresség, mintha lenne a világ, meg lennék én külön, s bennem semmi,
minden csak rajtam kívül. Napjában többször is rám tört.
Azért van talán,
mert elkezdtem felkészíteni magam arra, amitől már hosszú-hosszú hetek óta
rettegek? Ezzel szemben néha irtózatos zaj van odabenn. Amikor kicsit
boldognak érzem magam egy rövid időre, akkor ijesztővé válik az is. Kapok egy
kedves gesztust, amitől rögtön elömlik bennem valami meglangyosított mézhez
hasonló érzés. Onnan belülről jön fel, pont középről. Már éppen kerek minden, s
akkor gyomorszájon vág az ijedelem.
Nem, ne hidd, hogy ez így marad, ne hidd,
hogy jó lesz, szokj hozzá a gondolathoz, minden megváltozik. Csak áltatod magad
és annál nagyobbat fogsz csalódni később.
És akkor halványan megszólal a
bízni akarás, hogy persze, minden változik, folyamatosan, semmi nem maradhat
ugyanolyan, de nem kell rossz irányba változnia, alakulhatna kedvezően is.
Szerintem én már túl sokszor mondtam ezt magamnak, mára már nagyon magam
sem hiszem el. A csend nem hagy nyugodni, a zajongás felzaklat. S ha
véletlen pár napig jó, akkor hajlamos vagyok hinni, de aztán újra vissza
kell pottyanni, ide ebbe a városba, az emberek közé, a kötelességek közé, a
kétségek közé. Most nagyon hirtelen jött a csend, ijesztő, birkózom vele.
Tán ezért is írom le, így küzdök ellene.
Egy biztos. A lélek ott van legbelül, a szegycsont és a
kulcscsont alatt, nem a szívben lakik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése