
De a napok kérdezés és tétovázás nélkül szaladnak el velem, vagy többnyire mellettem, hétfőre péntek, tavaszra ősz, szürke hétköznapok és színes hajnalok kavalkádja szédít, a hullámvasút csak jár, rajta meg én; sikítva, nevetve, sírva, félve, bízva, letörve és felszabadulva.
Arcok, emberek, felém nyúló kezek, elhúzódó vállak, minden változik, megfordul, majd újra, pörög velem körbe-körbe. Múlt és jelen összegabalyodva fonja a jövőbe vezető fonalat, és töretlenül, de megtörten hiszek, remélek, hogy eltalálok oda, ahová indultam.
Naponta bukom el, és állok fel, esem szét, és rakom
magam össze újra, elkeseredésből féktelen örömbe esve, könnyek közül nevetéssel
kiszabadulva, keresem az arcom a tükörben,a kezem a zsebemben, s hol
megtalálom, hol elveszítem.
Aztán vannak helyek, ahol valahogy mindig
megtalálom az elveszett harmóniát, és vannak szempárok, amelyek még ma is
ugyanazt súgják, és kezek, amelyekbe kapaszkodhatok, és szavak, amik elmondják,
ki voltam egykor, és merre készültem, hogy az utat nagyon ne vétsem el. Hallom
a nevetést, felbugyognak néha az emlékek, fülembe kúsznak az elfeledett
dallamok, rám akadnak megbarnult szélű könyvek, remegő kezemben néha régi
fényképek, szememben sós, kövér könnycseppek, de ezek csak elröppenő, rövidke
percek, aztán szaladok tovább, illatos völgyekben, kopár hegyeken járok, néha
eltűnök az alagútban, majd felbukkanok a fényben, láthatatlan, majd látható
leszek az éjben. A körhinta forog, nincsenek heteim, esetleg óráim, de inkább perceim, és csak
remélem, hogy kicsit könnyebb lesz ezután, hogy nem csak átlibbenek ezen a
napon is, hangtalan, észrevétlen, hanem ma talán hagyok egy kis nyomot, csak
egy esetlen, átgondolatlan macskakaparást, ami azért végül mégiscsak azt
jelenti, hogy még bizony élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése