2012. november 23., péntek

Arról írnék, hogy szeretlek


Szeretnék írni egy verset neked, olyan szépet, mint fénylő szemeid barnasága mögött megbújó éned. De csillagtalan, bús kinn az este és fagyos köd lepi arcomat. Csak hűn figyelem e gyászos semmit, szívemre fájón bűn omol. Szemeid szép szerelme, mennyei lángja, hol jár, ha álmodom. Talán őszirózsás kertek mélyén, ott, hol csendes dal illatoz? Vagy felhők bársonyán lépdel, végén, majd ég és föld közt ingadozz?  Bár lehetnék a szárnyad, röpítve aranyló napkorong elé. Fel magasba, ne hajoljon íve, mint szomjas virág a por felé. Szeretném átölelni veled a végtelent, apró szívvé összenyomni. Tengernyi szerelmet önteni bele, hogy ne kelljen üresen hozni, s ha már hoztam akkor érzelemmel töltve, mint szél a fehér hópihét. Szeretnék hinni most, de nem merek csak arctalanabb lesz a kép. Tört lelkem minden csendnél csendesebb és félek ez a vad csend, mint szívszilánk vihar lassan kimar a lelkemből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése