Szeretnék írni
egy verset neked, olyan szépet, mint fénylő szemeid barnasága mögött
megbújó éned. De csillagtalan, bús
kinn az este és fagyos köd lepi arcomat. Csak
hűn figyelem e gyászos semmit, szívemre
fájón bűn omol. Szemeid szép
szerelme, mennyei lángja, hol jár,
ha álmodom. Talán őszirózsás kertek mélyén, ott, hol csendes dal illatoz? Vagy felhők bársonyán lépdel, végén, majd ég és föld közt ingadozz? Bár lehetnék a
szárnyad, röpítve aranyló
napkorong elé. Fel magasba, ne
hajoljon íve, mint szomjas virág a
por felé. Szeretném átölelni veled a végtelent, apró szívvé összenyomni. Tengernyi szerelmet önteni bele, hogy ne kelljen üresen hozni, s ha már hoztam akkor érzelemmel töltve,
mint szél a fehér hópihét. Szeretnék hinni most, de nem merek csak arctalanabb
lesz a kép. Tört lelkem minden
csendnél csendesebb és félek ez a vad csend, mint szívszilánk vihar lassan
kimar a lelkemből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése