Mit tudhatod

mit tudod te
milyen az
mikor
az arcodra-nyíló éjszaka csöndje
üvölti fülembe
a nappalok elzárt kínját

mit tudhatod
milyen az
mikor
táguló pupillám
sikítja
a torkomra
forrt undort

mit tudod te
milyen az
mikor

bűnjeleket rajzol
körém
a kiszolgáltatottság

mit tudod te
milyen az

égni
karokban
pokolban
dalokban
fényben

te nem tudhatod
mi ad erőt
mikor

szűkölve szívom
tüdőmbe
az éltető levegőt

s most, hogy elmondtam neked

ha értenéd is
ne félj
többé nem mutatom

Te csak táncolj!

Halld meg a dalt, értsd a szövegét, érezd a ritmusát, gyere fogd meg kezem s érezd át te is. Érezd a dobot, s mozgasd meg rá tested. Hunyd be szemed, ne is láss mást, ne érdekeljen mások tánca, ez a ritmus, ez dal most a tiéd.

Érzed a ritmust, s tested a dobbal összhangban van. Behunyt szemmel érzékeled igazán a világot, mikor érzelmeid dominálnak, mikor mással nem foglalkozol csak önmagaddal. El vagy foglalva önmagad világával. És ez így van jól, mert ha egyszer abbamarad a dob, ha egyszer tested elveszti mozgását, ha egyszer fölébredsz a táncból, a benne kapott boldogságot majd tovább adod.

Érezd hát át, a létezés boldogságát, táncolj a dob ritmusára és éld át a tiszta egyszerű boldogságot.   És értsd meg, nem kell indok a boldogsághoz, hisz ha kicsit is nem a gondjaiddal foglalkoznál, ha végre megpróbálnád a világot más szemüvegen keresztül szemlélni, észrevennéd, ez a te táncod, ez te vagy!

Lassú tánc

Nézel rám:
Mondd, mit látsz?

Illúzió.
Álom.

Eszmélet.
Akár a pillangószárnyon
Illanó,
Suhanó boldogság.

Ritmusod vonzza lényemet,
Mint papír a lángot.

Lassú dobbanások között
Összefonódva felemésztjük egymást.
Mégis én benned,

Te bennem örök életet látsz.

Valahol, valamikor.
Talán egyszer.
Talán soha.

Éji szeánsz

Fekete blúzát bontja az éj, vadul tipródó vággyal marcangol csipke paraván mögött sikolyt nyögő kéj.

Körbe leng, megbabonáz. Adja, kínálja, de mozdulatomra elrejti, játéka csábít. Szünetlen bámul, kacér tekintete széttép és a falhoz dob, közelsége piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Csókja az utolsó nyarat borítja rám, leheletét csöndbe rejtem. Táncoló gyertyaláng közt kezdődik az éji szeánsz. Sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak.

Töredékek

Vannak napok, amikor nagyon marja a kacagó szívet a valóság! Milyen furcsa az igazság, itt a felhők alatt! Ha beszélsz róla, vagy hallgatsz, ugyanúgy bántanak.

Mert ha az ajkak némák is és a szemek lehunyva hallgatnak, a tánc képes arra, hogy meggyóntassa a lelkeket.

Mindenre, ami bennem van és mindenre, ami ma bizonytalanul körbevesz, egy nap új kontúrokat festek.

Menekülök. Menekülök e világ elől. Fejem teli a gondolatokkal, lelkem az érzelmekkel. Emberek jobbról-balról nekem jönnek. Szakad az eső. Menekülök. Aztán hirtelen megtorpanok, megfordulok és rádöbbenek te jobban félsz őszinte tekintetemtől, mint én ítélkező szavaidtól és már te menekülsz.

Azon merengek...

Mintha láthatatlan térben, áthatolhatatlan falak között élnék. Fogy a friss levegő, megfulladok. A bizalom, mint kioltott tűzből az elenyésző füst, szökik, tűnik el mellőlem. Csalódás veti meg ágyam. Pupilláim mögé hatolnak a szennyezett szavak. Ma este lelkem szeretője a gyötrelem.
A kötelesség egy pillanat alatt megbecstelenítve hever mellettem. Hamis illúziókban ringattam magam és most széthullott ábrándok közt büntet a látszat. Nézném, amit akartam és bénultan figyelem a megerőszakolt valóságot. 

Örök vágy

Ebben az ezer egy éjszakában szemem becsukva hallom a zenét. Szenvedély nyújtja a kezét kérőn felém. Reszket a szívem, érte remegek, behunyt szemmel táncolok vele.
Testem ritmusa, az övére válasz, csípőm simulva követi táncát.

Szeráj mélyén fülledt a levegő, erotika süt belőle. A vágy fátylába burkolózva, lágyan búgó zeneszóra kacérkodik. Kerek csípőn, kecses vállon, dús kebleken játszik a fény. Ring a csípő, száll a dallam, táncol ringatózva. Kígyózóan nyújtja kezét, testét lágyan tekergeti. Sugározva sejteti az éjjeli kéjt. Ahogy arcához emeli kezem, beletúrok lágyan leomló hajába, majd lassan elindulok a nyaka felé. Ujjaim követik a nyaka ívét, megpihennek mellei dombján, majd tovarebbennek a ringó csípőjére, és körberajzolom köldöke mélyedését. Épp csak érintem a bőrét, mégis borzongás fut végig rajta. Ahogy magamhoz ölelem, szeme lecsukódik, és várakozón felsóhajt…

Ebben a különös éjszaka ködében, fülledt homályos terem zugában forgunk, a zene ütemére hajlongunk megbabonázva. Majd összefonódott testünk remegése elsimul, ziháló lélegzetünk lassan egymásba csitul, szemünkben tovább lobog a láng, az egymást kereső, kielégíthetetlen, örök vágy.

Lélektükör

Életünk során kellően megtanulunk elfojtani, szorongani, stresszelni, fájdalmat okozni magunknak, aztán másoknak is. De vajon megtudunk tanulni valaha igazán szeretni, vagy helyette inkább a félelemre koncentrálunk, mint önmagunk lenni? 

Félünk szembenézni a valósággal, félünk a boldogságtól. Így aztán félelmeinken keresztül kapcsolódunk egymáshoz és nem csoda, ha összegabalyodunk, összecsomózódunk és magunkba, majd egymásba harapunk, egymásba karmolunk. Meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat, értékelni magunkat, függetlenül attól, mások mit mondanak rólunk. Vannak az életünknek olyan szakaszai, amikor elengedhetetlenül fontos, hogy letisztítsuk lelkünket az évek alatt rárakódott hordalékoktól. Tartozunk magunknak annyival, hogy kibogozzuk lelkünk összegabalyodott fonalát és feloldjuk csomót.

Dilemma

Mégis valami jön, valamit látok, távol van, de látom. Nem csukom be a szemem, elindulok felé, a sziklákon elcsúszok, kibicsaklik a bokám, de felállok, megyek tovább. És ahogy közelebb érek ahhoz a valamihez, tombol, nézem, nem enyhül. Az ég is vérzik. Egy angyal szárnya végighasította a Napot, az Ördög szomját oltja-e vörös nedű. És igen, ebben a szürreális pillanatban rájöttem. Legtöbben megtesszük, nagy árat fizetve érte. Majd elcsendesedik minden, lehunyja a Nap sebhelyes szemét, könnyével csillagokat dob az égre.Sarkon fordulok és cserben hagyom. Megint felbotlok, most a fejem is bevertem. De egy álom kezet nyújtott felém, és felsegít. 

Lélekfosztás

Nézem ahogy az élete olvad le a falról, majd lassan könnycseppjeimmé válik. S én csak tűrőm ahogy az utolsó mosolygó angyala töri fájdalmam. Tükröm szilánkjait illesztem össze nap nap után. Rég kifosztotta lelkem maradék méltóságát, a lángot, amit egykor gyújtott, lassan kialszik bennem. Sötétje csupán annyit tesz, hogy csak az üres helyét látom. Ha megcsap a holnap szele, és szomorúságom elmúlik, majd letörlöm könnyét, s szeretetet költöztetek szívébe. Akkor leül mellém a csend, s talán majd megnyugszanak a kifosztott lelkeink is. 

Titkok és taktikák

Szoktam mondani, hogy egy igazi nő viseljen selyemfehérneműt és ne olcsó pamut bugyit. Legyen inkább kicsit félénk, mint szemtelen. A csábítás a férfi dolga, a nő csak jeleket adjon, hogy nincs ellenére a dolog és inkább hordjon modern kiskosztümöt, mint nadrágot! 
A férfi büszkén vallja, hogy ő nem fűzi a nőket, hanem elcsábítja. Néha a legképtelenebb mesékkel, kedvességekkel próbálja magához vonzani őket. Ha teheti, megadja a módját a csábítás művészetének. Az azonban nagy hiba, hogy ellenállhatatlannak képzeli magát.
Soha ne felejtsük el a férfi javasol, a nő pedig választ. Az igazi férfi öntudata megtartott, önbecsülése egészséges, méltósággal, elfogadással és kitűnő stílusérzékkel viselik az öregedés jeleit, nem lesz nevetség tárgya ötven éves korában a húsz éves lányok körében. Minden esetben kifogástalan úriember, gáláns, előzékeny, megállás nélkül bókol és legfeljebb ártatlan célzásokat tesz, melyek épphogy csak zavarba hozza imádata tárgyát.
A legtöbb férfi imád ajándékozni, főleg a kapcsolat elején. Parfüm, romantikus vacsorameghívás, szexi fehérnemű, drága ékszer. Aztán az esküvő után már a háztartási eszközök kerülnek előtérbe: a kukta, a mosógép, a porszívó. A parfüm pedig marad a barátnőnek.
Férfinak lenni számomra azt jelenti, hogy magabiztosan és büszkén be tudok menni egy kávézóba, le tudok ülni az asztalhoz, megvillantom ápolt kezeim és képes vagyok azt mondani a másiknak: Sajnálom! Igazad van, hibáztam. Bocsáss meg!
Ha a külsőségeket nézzük: Egy férfi legyen stílusosan öltözött, diszkrét kiegészítőt viselő és különleges parfümtől illatozó, amitől életre kell benne Monsieur Charmeur.
A férfi egy intelligens, ám viszonylag félénk nőt akar, aki legyen isteni konyhatündér és hibátlan ízlésű, modorú vendéglátó háziasszony és mindehhez persze hordjon szexis fehérneműt a kiskosztümje alatt.
Egy igazi nő úgy villantja dekoltázsát, hogy nem zavarba ejtő, hanem stílusos. Ezért mindig kigombolva felejti blúza legfelső gombját, mellyel, sokkal lazábbá és elegánsabbá teszik megjelenését. A divatruhák helyett elegáns, vállat, dekoltázst vagy bokát szabadon hagyó darabot részesíti előnyben, amelyet egyszerű sminkkel, merész kiegészítőkkel és visszafogott ékszerekkel tesznek még látványosabbá.
Aranyszabály pedig hogy akkor igazán működőképes mindez, ha a férfi férfinak, a nő pedig nőnek érzi magát és szentül hiszik, hogy az irányítás a saját kezükben van. Megadják hát másiknak ezt az érzést még akkor is, ha történetesen az igazság ettől messze áll.

Érintés nélküli tánc

Sokáig gondoltam azt, hogy a flörtölés a megcsalás előszobája. Akkor még nem tudtam, de a pillanatnyi szerelem kémiájával szálltam harcba, és mint minden ilyen csata, ez is őrült és megnyerhetetlen volt. Ma már azt gondolom, hogy ha felhagyok a flörtöléssel, önmagammal szállok szembe. Mert a flört nem egy rossz szokás, amelyet felvesz vagy letesz az ember, hanem abból fakad, hogy nőnek és férfinak születtünk. Ugyanúgy az egyéniségünk része, mint a hajunk és szemünk színe, a könyvek, amelyek hatnak ránk, vagy éppen a szokásaink. Ugyanolyan létszükséglet, mint a táplálék vagy a levegő. Viszont a flörthöz nem elég férfinak (vagy nőnek) lenni, kell még hozzá egy kis cinkosság, „egy húron pendülés”, bizalom és érdeklődés a másik iránt. Okos könyvek beszélnek arról, hogyan kell flörtölni – milyen taktikákat és trükköket kell bevetni –, miközben az izzadságszagú akarás a flörtölés gyilkosa. A flörtben éppen az a szép, hogy játékos, kiszámíthatatlan és ösztönös. Sohasem tudhatod, hogy hol akadsz emberedre és cinkosodra.

Mert a flörthöz mindig két ember kell, és nem elég, ha a két ember között felszikrázik a vonzalom, kell a csibészesség, kell a macska-egér harc, a „húzd meg, ereszd el” játék. Érintés nélküli tánc ez, amelyhez olykor annyi is elég, hogy egy férfi és egy nő elmegy egymás mellett az utcán.

A legtöbb esetben mégis attól függ, hogy a flörtölés során meddig megyünk el, hogy éppen szingliként vagy párkapcsolatban élünk-e. Az egyedülálló bátrabb, szabadabb, neki csak önmagához kell hűségesnek lennie, és egy lopott csók csak fokozza a flört élvezetét, míg egy házas (párkapcsolatban élő) nincs ártatlan csók, mert az már kimeríti a megcsalást. Persze a szópárbaj, a mosoly vagy a szemezés élvezetes játék lehet egy idegennel.

A flört a legjátékosabb emberi kapcsolat. Illékony, mégis pezsdítő. Nincs benne megszokás, nincs benne semmi kiszámíthatóság. De vannak alapszabályok, amiket érdemes betartani.

A flört két idegen magánügye, amelyet nem kell hazavinni, nem kell bemutatni, nem kell, sőt nem szabad hivalkodni vele. Hiba, ha saját magunkat úgy próbáljuk érdekesebbé tenni a párunk szemében, hogy hódításainkról, kalandjainkról beszélünk. A flört könnyen jön, könnyen megy. Bőséges jutalom, hogy a flört felpezsdít minket, és ez az energia nem vész el. Míg a flörtöt tilos hazavinni, addig a flörtből nyert energiát kötelező. Így lesz egy idegen mosolyától egész nap jókedvünk.

Csak érzés

Csak ölelj kérlek,
szorosan erősen húz magadhoz.

Csak hallgass ne kérdezd mi volt,
miért vagyok szomorú.

Csak szeres ma van rá esélyünk,
nem tudjuk mit hoz a holnap, hol leszünk.

Csak szeretni szeretnélek,
kérlek enged had öleljelek még egy kicsit.

Csak engedj csókjaidban fürdeni,

érezni bódító illatod, szemeidben viszont látni magam.

Csak elmondani szeretném,

milyen volt az éjszakám nélküled.

Csak szeretném, ha érzenéd,

mennyire tudsz hiányozni a hűvös reggelekből.

Csak annyit akartam írni,

mennyire szerencsés vagyok, hogy melletted élhetek.

Lélektelenül

Az élet különös, titkos vágyakkal kikövezett megállóhelyekkel teli. Mész, haladsz, száguldasz az úton, aztán jön egy pihenőhely, találkozol valakivel és innentől bárki lehetsz. Nem is számít, hogy valójában ki vagy, senki sem kérdezi. Úgyis tovább haladsz az utadon néhány perc, vagy óra múlva. Ezért bárki lehetsz. Nem tudod, melyik pillanatban hullott le gátlásod a padló hideg kövére. Nem tudod, hol kezdődött a forró ölelés. Itt és most nem kell adni. Csak elvenni kell. Elvenni egy másik érintését, testének melegét, szapora lélegzetének hangjait. Nem kell adni, nem kell figyelni, nem kell gyöngédnek lenni. Csak magadra kell figyelni és elvenni kell, csak magadnak adni mindent, amit a pillanat adhat. Csak te számítasz. Ösztönös vagy, önző és erőszakos. Ő ugyanilyen. Ő ugyanúgy csak elvenni akar minden, ami téged azzá tesz, aki valójában vagy.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb! Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmenedék és tartson meg az emlékezet.
Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.

Régimódi szerelem

Manapság oly nehéz szavakat találni az érzéseinkre. Nehezen és olykor soha nem fogalmazzuk meg igazán azt, amit érzünk és gondolunk arról az emberről, akivel a következő évtizedeket élményét szeretnék megosztani. Nem úgy, mint a régi időkben, amikor szabadon szárnyalt a képzelet, tiszta volt minden érzelem. Amikor még mindenki megélte a saját életét, átérezte és hitte is, amit a szíve súgott. Akkor még izgatottan mentek a postaládához, benne valami csodát remélve. Manapság csak csekkek, szórólapok lelhetők fel benne. És az érzelmek, már nem égetik úgy át a papírt, mint a szerelmesek szívét egykor. Néhány nyilvános oldalon közzétett régi, kopott gondolat és a remény, hogy talán az is olvassa, akinek szól.

De régen… a lopott órák, mikor csak a szemek simogattak, néma ajkak találkoztak. Aztán jött a levél, telve érzelemmel, szenvedéllyel. A kimondhatatlan a papíron öltött testet, az érzések a sorokba bújva üzentek. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,” Idézem Ady Endre sorait, most lopom csak én is a példákat. Mert manapság az érzelmek elvesztek egy éteri világban. Hol vannak már a saját gondolatok? A - butácskán is megfogalmazott- vallomások?  Elveszett a romantika. Talán igény sincsen rá. Talán mégis. Talán csak nem érünk rá.
„Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.” - írta egykoron Radnóti Miklós megfáradva, de annál nagyobb szeretettel az Ő imádott Fannijának. Pár sorba véste csupán, amit érzett, de szívből szólt minden sora. Igaz, neki nem volt ott a tévé, ami elvonta volna figyelmét az Ő, a kettejük életéről. Talán csak ennyi kellett? Nem hiszem. Többről van szó. Igényről, hogy a másik tudja fontos valakinek. Hogy hiányzik az a másik, az a társ, akit most úgy ölelne. Helyette szorítja a tollát, szeme a papírt nézi szép szerelme szemei helyett és szinte magától vetődnek a gondolatok a papírra. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, min ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.” - (József Attila)

Feltétel nélkül szerettek, akkor is ha nem volt viszonzás. S e szenvedélyes levelek fennmaradtak, örök emlékül a nagy szerelmeknek. Van mit tanulnunk belőle mai embereknek. Hogy ne érjük be a ridegen villódzó monitor fényével, hogy megéljük a szerelmeinket, időt hagyva a megismerésre. Hisz milyen ijesztő is felismerni a saját érzéseinket, rájönni arra, hogy van egy másik, aki nélkül nincs értelme. És igen, a legnehezebb. Mindezt szavakba önteni, elmondani neki… „Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...” (Pilinszky János)

Itt hagytad visszhangzó halk nevetésed a falakon, mosolyod fényét a képeken.

Itt hagytad a szerelmes hajnalt, magaddal vitted a mosolygó reggel hangtalan szép muzsikáját.

Itt hagyok magamból, egy megviselt lábnyomot, mi fájó szavaid tüzében húsomig beégett. 

Itt hagyom magamból parázsló jaj szavam. Magamba fojtanám, ha a világ összes szelleme nem kullogna fájó lépteim után.

 

....

 

Mert a csend hangján beszélek hozzád és képzelet szülte szemeidben olvasom gondolataid. Érzem illatod, amint idegen suhan el mellettem és visszanéz rám nem értetten, hogy most miért és ki az ki lopva lát benne hirtelen hullócsillagot. Mert naponta újra arcomra ülnek a szilánkok és földet ér bennem a puszta lelkembe zuhanó hiányod.

 

 

Elveszett

A szobám csendjében ülve, ha a magány mélyébe zuhanok vagy a hegy tetejéről, ha a szabadban szárnyalok nekem éreznem kell, hogy szabad vagyok. Ne szoríts magadhoz, mert nem tudok önmagam lenni. Kell a magány, hogy ismét hallhassam a belső hangom, hogy kiigazíthassam hibáimat. Kellenek a mezítelen tiszta könnyek, hogy lemoshassam a világ mocskát arcomról. Aztán amikor hiányod felébred bennem, akkor visszatérek, hogy ismét ölelődhessek veled, hogy a kötél végén ismét én lehessek, és velem szemben te lóghass.

A sötét utcák néma csendjén sétálok a hold felé, messze túl a könnyeken egy álmot kerget még a tegnapi szél. Ringatózva suhan át a fák között a lombokon. Visz magával túl az utcán, túl a messzi dombokon. Hosszú az út, s mennyi még a gondolat, sok a bánat, sok a bűn, egyre nyomja vállamat. Jéggé fagytak könnyeim, már nem érzem a fájdalmat. Gyenge erő vette át a mindig erős hatalmat. Céltalanság lett a célom, s révbe érek lassan én. Itt állok, már vége minden szenvedélyes vágynak. Búcsúzom tőled és feledném mindent, ami fáj. Itt állok a föld felett, és vágyom a föld alá. Itt állok előtted, s csak nézed, ahogy lassan elveszni látszik a szívverésem, csak csönd lesz és ezzel végem.

 

Vágylak

Székhez szegetten ülök veszteg, s kifújom nesztelen lélegzetem. Álomból szőtt lepel fedi mezítelen testét, arcomba hajolva, már érzem forró leheletét. Arcát végig simítja remegő kezem, bőre finom, akár a frissen szőtt selyem. A gyertyák halvány fénye végigcirógatják teste ívét. Szememmel, kezemmel követem a fény útját. Izgató a látvány és nem tudok betelni vele. Érintése égeti meztelen testem, ahogy hozzám ér. Eléget, de nem bánom.

Ma éjszaka bármit megteszek neki, hogy megérinthessem az eget. Ha szeretné, ma éjszaka a hideg padlón szeretkezzem vele. Testemről darabonként tépi le béklyókként viselt gátlásaimat. Csókkal súgnám szájára vágyaim szavait, de nem enged. Helyette ujjaival formába önti vágyait, vörös csókot fest nyakamra. Marcangol a száj, belém mar a fog, a nyelv lüktet, fáj nagyon… de élvezem, akarom, kívánom. Ujjai belemarkolnak a hajamba és húz, kényszerít, hogy nyelvemmel elérjem ajkait.

Meztelen teste megfeszül, majd elernyed, újra és újra hullámzik. Felhevülök csókra csábító vágytól dacos ajkai láttán és ettől különlegesnek érzem magam, hatalma van felettem. Élvezhetné bárki, de csak enyém a látvány. Sima bőrét érdes kezemmel felszántom. De ő nem szól semmit csak maga alá nyom és keserédes nyálát csorgatja ajkaim közé. S belekezd lassan, rám mosolyogva egy vad s érzéki táncba…

A rejtélyek egy nap maguktól felfedik a Titkot és akkor feltárul előtted múltam, jelenem és jövőm. De pókhálód lassan rászövi emlékeimre a feledés édes mételyét. Mond miért nézel rám oly mereven? Tekinteted sziklaszilárd -hihetném én, ha nem tudnám, nem látnám benned vad óceánod szilaj hullámait, s nem látnám ott vergődni a remény utolsó deszkájába fogózva önmagam. 

Csendes zokogás

Azt gondolom, hogy még mindig nem lehet elégszer kimondani, leírni, hogy semmilyen érzelmi állapot, semmiféle párkapcsolati viszonyulás nem teszi indokolttá a másik ember megalázását és megverését, vagy megfélemlítése. Sajnos sokan hisznek abban, hogy partnerük majd megváltozik, megjavul. A valóságban az első elcsattanó pofont általában követi a többi, s egyre nehezebb a kapcsolat megszakítása a bántalmazóval.

Még ma is sok férfitársam gondolja azt, hogy az erőszakos, indulatos viselkedését a férfiasság „hagyományos” jelének tekintheti. Úgy gondolhatják, a tradicionális női szerep része, hogy alárendelődjenek partnerük erőszakos viselkedésének. Hazánkban minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, olyan kapcsolati mintát látott, ahol az apja verte az anyját vagy a gyereket, esetleg mind a kettőt. A minta pedig generációkon keresztül örökségként viszik magukkal. 

Lehetetlen pontosan megmondani, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, de vannak árulkodó jelei és tünetei a lelki és fizikai erőszaknak. A bántalmazó kapcsolatok nagyon zártak, hiába látják úgy a külső szemlélők, hogy ki kéne a nőnek lépnie, ő belül úgy érzi, hogy erre képtelen, a saját félelmei fogságában él. Egyszerűen megbénítja őket a félelem. Vaskos falakat húznak, némaságba öntik fájdalmukat és zokogni is csak csendesen mernek. Az esetek egy részében van egy pont, amikor a nő eljut oda, hogy elmeri hagyni az agresszív férjét. Mások egész életüket leélik egy ilyen kapcsolatban. Minden nőt, gyereket és férfit megillet, hogy erőszakmentes családban élhessen, ezért is olyan fontos hogy jobban figyeljünk oda az árulkodó jelekre és mondjunk nemet az erőszakra.

Az Ő élete, a te lelkiismereted, a mi döntésünk!

Kettétört valóság

Néztelek, ahogy feküdtél az ágyon, a puha meleg öntudatlanság fekete hártyája alatt. Gyönyörű volt, pedig ott sem voltál. Talán valaki más feküdt helyetted azon a gyűrött lepedőn, talán egyedül voltam, és egyáltalán semmi esélye nem volt, hogy ott legyél, és nézzem, ahogy álmodsz, hogy megremegjenek szempilláid, és eltűnjön az arcodról a sötét görcs.

Néztelek, és valami egészen furcsa érzésem támadt. Mintha már nem is te lettél volna ott, mintha ezt nem is én gondolnám, ebben a bizonytalan százillatú világban. Mintha nem is lennél, mintha nem is lennék.

A kép előttem halk és áttetsző lett, lenyeltem a pillanatot, megállt az idő, kihunytak a fények. Összetöpörödött az életem valóságának valószínűsége, mintha azon a kórházi folyosón lennék újra, ahol csak az élet és a halál van, a semmi és a minden, ahol más egyáltalán nem számít.

A másik világ, mindenféle bizonytalanságot maga után hagyva, lépett be a gyomromba. Olyan bizonyossággal láttam már, hogy nem vagy ott, hogy én sem vagyok sehol, és egyáltalán semmi sincs, és őrizgettem a nemérzeksemmit furcsaságát. Mert a következő pillanatban már semmi nem lesz ugyanaz, mert talán az oldaladra fordulsz, és szuszogsz egyet (ha egyáltalán ott voltál, de ezt sosem tudom már meg), és kettétörik a fekete varázs, és a valóság megint elzavarja ezt az édes semmit. És beszökik a fény a redőny kicsiny résein, meglibben a csipkefüggöny, és megint fogom érezni majd a levegőt, és talán szomjas is leszek, és aztán majd fel kell megint kelni.

Néha olyan jó lenne, ha tovább tartana. Ha csak egy kicsivel lenne biztosabb az álom, és bizonytalanabb a valóság. Ha olykor nem tűnne el az a kicsi fényes pont a plafonról, és ott maradhatnék abban a semmiszín érzésben, abban a félelem nélküli meggyőződésben, hogy az élet nem az, aminek látszik. 

Amikor behunyom szemem rád gondolok, te itt teremsz és szívünkkel játsszuk a közös duettet.

A téli napfény

Hát persze, hogy szép tud lenni a tél is, miért ne lenne az? Szép, amikor ködbe burkolja a lég, ha az északi hideg szél pirosra fújja ki arcomat, ha zúzmara ül meg a fák ágain. Ha hópihék táncolnak körülöttem, hogy később ropogósra érjenek a talpam alatt, csak a sötét, csak az ne kísérné ezt az évszakot. A Föld pedig kitartóan kering a nap körül sok-sok évezrede már, szívja magába az erőt, mely életet táplál belénk, s ha éppen úgy adódik, hogy a dőlésszöge kicsit összeszűkül, mi hunyorogva nézünk a napba a télben, ilyenkor kicsit jobban tán, mint tesszük azt máskor, de hiszen nem is ez a lényeg.

A lényeg az a fényben lakozik és a világosságban, mely még ilyenkor is jut nekünk, mi lenne velünk,  ha még ettől is megfosztanának minket ez égiek? Az égiek, kik gondoskodnak rólunk, lehet nyár, tavasz, akár ősz, esetleg tél.

Mint most. Bele hunyorítok a napba, ráncolom szemem, s érzem, ahogy a könny végig pereg az arcomon, de nincs baj ezzel, hiszen jó meleg. A sós íz ajkamhoz ér, s én konstatálom, a napfény újfent érdekes játékot űz velem. Megnevettet, már megint. Letörlöm őket, aztán zsebre dugom a kezeimet, szorosabbra húzom a kabátom, s viszem magammal a napfény könnyeit. Tényleg jó meleg, átmelegíti lelkem és érzem,  hogy mégis van erőm, hisz bennem dobol a szenvedély. De ne kérdezd miért. Sokszor magam sem tudom a miérteket. Csak a napfény, ami számít.