Kettétört valóság

Néztelek, ahogy feküdtél az ágyon, a puha meleg öntudatlanság fekete hártyája alatt. Gyönyörű volt, pedig ott sem voltál. Talán valaki más feküdt helyetted azon a gyűrött lepedőn, talán egyedül voltam, és egyáltalán semmi esélye nem volt, hogy ott legyél, és nézzem, ahogy álmodsz, hogy megremegjenek szempilláid, és eltűnjön az arcodról a sötét görcs.

Néztelek, és valami egészen furcsa érzésem támadt. Mintha már nem is te lettél volna ott, mintha ezt nem is én gondolnám, ebben a bizonytalan százillatú világban. Mintha nem is lennél, mintha nem is lennék.

A kép előttem halk és áttetsző lett, lenyeltem a pillanatot, megállt az idő, kihunytak a fények. Összetöpörödött az életem valóságának valószínűsége, mintha azon a kórházi folyosón lennék újra, ahol csak az élet és a halál van, a semmi és a minden, ahol más egyáltalán nem számít.

A másik világ, mindenféle bizonytalanságot maga után hagyva, lépett be a gyomromba. Olyan bizonyossággal láttam már, hogy nem vagy ott, hogy én sem vagyok sehol, és egyáltalán semmi sincs, és őrizgettem a nemérzeksemmit furcsaságát. Mert a következő pillanatban már semmi nem lesz ugyanaz, mert talán az oldaladra fordulsz, és szuszogsz egyet (ha egyáltalán ott voltál, de ezt sosem tudom már meg), és kettétörik a fekete varázs, és a valóság megint elzavarja ezt az édes semmit. És beszökik a fény a redőny kicsiny résein, meglibben a csipkefüggöny, és megint fogom érezni majd a levegőt, és talán szomjas is leszek, és aztán majd fel kell megint kelni.

Néha olyan jó lenne, ha tovább tartana. Ha csak egy kicsivel lenne biztosabb az álom, és bizonytalanabb a valóság. Ha olykor nem tűnne el az a kicsi fényes pont a plafonról, és ott maradhatnék abban a semmiszín érzésben, abban a félelem nélküli meggyőződésben, hogy az élet nem az, aminek látszik.