Hát persze, hogy szép tud lenni a tél is, miért ne lenne az? Szép,
amikor ködbe burkolja a lég, ha az északi hideg szél pirosra fújja ki arcomat,
ha zúzmara ül meg a fák ágain. Ha hópihék táncolnak körülöttem, hogy később
ropogósra érjenek a talpam alatt, csak a sötét, csak az ne kísérné ezt az
évszakot. A Föld pedig kitartóan kering a nap körül sok-sok évezrede már,
szívja magába az erőt, mely életet táplál belénk, s ha éppen úgy adódik, hogy a
dőlésszöge kicsit összeszűkül, mi hunyorogva nézünk a napba a télben, ilyenkor
kicsit jobban tán, mint tesszük azt máskor, de hiszen nem is ez a lényeg.
A lényeg az a fényben lakozik és a világosságban, mely még ilyenkor is
jut nekünk, mi lenne velünk, ha még ettől is megfosztanának minket ez
égiek? Az égiek, kik gondoskodnak rólunk, lehet nyár, tavasz, akár ősz, esetleg
tél.
Mint most. Bele hunyorítok a napba, ráncolom szemem, s érzem, ahogy a
könny végig pereg az arcomon, de nincs baj ezzel, hiszen jó meleg. A sós íz
ajkamhoz ér, s én konstatálom, a napfény újfent érdekes játékot űz velem.
Megnevettet, már megint. Letörlöm őket, aztán zsebre dugom a kezeimet,
szorosabbra húzom a kabátom, s viszem magammal a napfény könnyeit. Tényleg jó
meleg, átmelegíti lelkem és érzem, hogy mégis
van erőm, hisz bennem dobol a szenvedély. De ne kérdezd miért.
Sokszor magam sem tudom a miérteket. Csak a napfény, ami számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése