Csendes zokogás

Azt gondolom, hogy még mindig nem lehet elégszer kimondani, leírni, hogy semmilyen érzelmi állapot, semmiféle párkapcsolati viszonyulás nem teszi indokolttá a másik ember megalázását és megverését, vagy megfélemlítése. Sajnos sokan hisznek abban, hogy partnerük majd megváltozik, megjavul. A valóságban az első elcsattanó pofont általában követi a többi, s egyre nehezebb a kapcsolat megszakítása a bántalmazóval.

Még ma is sok férfitársam gondolja azt, hogy az erőszakos, indulatos viselkedését a férfiasság „hagyományos” jelének tekintheti. Úgy gondolhatják, a tradicionális női szerep része, hogy alárendelődjenek partnerük erőszakos viselkedésének. Hazánkban minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, olyan kapcsolati mintát látott, ahol az apja verte az anyját vagy a gyereket, esetleg mind a kettőt. A minta pedig generációkon keresztül örökségként viszik magukkal. 

Lehetetlen pontosan megmondani, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, de vannak árulkodó jelei és tünetei a lelki és fizikai erőszaknak. A bántalmazó kapcsolatok nagyon zártak, hiába látják úgy a külső szemlélők, hogy ki kéne a nőnek lépnie, ő belül úgy érzi, hogy erre képtelen, a saját félelmei fogságában él. Egyszerűen megbénítja őket a félelem. Vaskos falakat húznak, némaságba öntik fájdalmukat és zokogni is csak csendesen mernek. Az esetek egy részében van egy pont, amikor a nő eljut oda, hogy elmeri hagyni az agresszív férjét. Mások egész életüket leélik egy ilyen kapcsolatban. Minden nőt, gyereket és férfit megillet, hogy erőszakmentes családban élhessen, ezért is olyan fontos hogy jobban figyeljünk oda az árulkodó jelekre és mondjunk nemet az erőszakra.

Az Ő élete, a te lelkiismereted, a mi döntésünk!