Nézem ahogy az élete olvad le a
falról, majd lassan könnycseppjeimmé válik. S én csak tűrőm ahogy
az utolsó mosolygó angyala töri fájdalmam. Tükröm szilánkjait illesztem össze nap nap után. Rég
kifosztotta lelkem maradék méltóságát, a lángot, amit egykor gyújtott, lassan kialszik bennem. Sötétje csupán annyit tesz, hogy csak az üres
helyét látom. Ha megcsap a holnap szele, és szomorúságom elmúlik, majd
letörlöm könnyét, s szeretetet költöztetek szívébe. Akkor leül mellém a csend, s talán majd
megnyugszanak a kifosztott lelkeink is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése