Fekete blúzát
bontja az éj, vadul tipródó vággyal marcangol csipke paraván mögött
sikolyt nyögő kéj.
Körbe leng,
megbabonáz. Adja, kínálja, de mozdulatomra
elrejti, játéka csábít. Szünetlen bámul, kacér tekintete széttép és a falhoz
dob, közelsége piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Csókja az utolsó nyarat
borítja rám, leheletét csöndbe rejtem. Táncoló
gyertyaláng közt kezdődik az éji
szeánsz. Sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése