Régimódi szerelem

Manapság oly nehéz szavakat találni az érzéseinkre. Nehezen és olykor soha nem fogalmazzuk meg igazán azt, amit érzünk és gondolunk arról az emberről, akivel a következő évtizedeket élményét szeretnék megosztani. Nem úgy, mint a régi időkben, amikor szabadon szárnyalt a képzelet, tiszta volt minden érzelem. Amikor még mindenki megélte a saját életét, átérezte és hitte is, amit a szíve súgott. Akkor még izgatottan mentek a postaládához, benne valami csodát remélve. Manapság csak csekkek, szórólapok lelhetők fel benne. És az érzelmek, már nem égetik úgy át a papírt, mint a szerelmesek szívét egykor. Néhány nyilvános oldalon közzétett régi, kopott gondolat és a remény, hogy talán az is olvassa, akinek szól.

De régen… a lopott órák, mikor csak a szemek simogattak, néma ajkak találkoztak. Aztán jött a levél, telve érzelemmel, szenvedéllyel. A kimondhatatlan a papíron öltött testet, az érzések a sorokba bújva üzentek. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,” Idézem Ady Endre sorait, most lopom csak én is a példákat. Mert manapság az érzelmek elvesztek egy éteri világban. Hol vannak már a saját gondolatok? A - butácskán is megfogalmazott- vallomások?  Elveszett a romantika. Talán igény sincsen rá. Talán mégis. Talán csak nem érünk rá.
„Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.” - írta egykoron Radnóti Miklós megfáradva, de annál nagyobb szeretettel az Ő imádott Fannijának. Pár sorba véste csupán, amit érzett, de szívből szólt minden sora. Igaz, neki nem volt ott a tévé, ami elvonta volna figyelmét az Ő, a kettejük életéről. Talán csak ennyi kellett? Nem hiszem. Többről van szó. Igényről, hogy a másik tudja fontos valakinek. Hogy hiányzik az a másik, az a társ, akit most úgy ölelne. Helyette szorítja a tollát, szeme a papírt nézi szép szerelme szemei helyett és szinte magától vetődnek a gondolatok a papírra. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, min ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.” - (József Attila)

Feltétel nélkül szerettek, akkor is ha nem volt viszonzás. S e szenvedélyes levelek fennmaradtak, örök emlékül a nagy szerelmeknek. Van mit tanulnunk belőle mai embereknek. Hogy ne érjük be a ridegen villódzó monitor fényével, hogy megéljük a szerelmeinket, időt hagyva a megismerésre. Hisz milyen ijesztő is felismerni a saját érzéseinket, rájönni arra, hogy van egy másik, aki nélkül nincs értelme. És igen, a legnehezebb. Mindezt szavakba önteni, elmondani neki… „Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...” (Pilinszky János)