Gyilkos nélkül ölve

Ha majd lelkem gondolatait
Csenddé vasalja a feledés,
És otthonra lel bennem
A leendő gyilkosom.
Hová bújnak akkor a betűk belőlem
Az otthontalan árvák,
És mi lesz, ha didergő rímeim
Egymást nem találják?
Hová lesz majd a szerelem,
Ha kihűl lüktető háza?
Mivé lesznek emlékeim,
A színes üveggolyók kavalkádja?
Ha egy nap eltemetik álmomat,
A köd kikönyököl a láthatáron,
És a kékje lassan betakar?
Oly jó lenne elbújni
Önmagam elől valahova;
Hol nem talál rám a pusztulás,
Oda ahol nincs betű,
Hiszen leírhatatlan,
Hogy mennyire fogsz fájni,
Te gyönyörű öregkor.
Amikor gyilkolva, gyilkos nélkül ölve,
Egyetlen barát a magány, s a közöny lesz.

 

Ha egyszer elmegyek

Ha egyszer elmegyek,
Nem kellenek a fekete lovak.
Ne kössetek fekete bokrétát,
S gyászhuszárok se álljanak,
Sorfalat nekem.
Sirató asszonyok éneke se zengjen
Ódákat emberségemről.

Ne hazudjátok, hogy jól nevelt voltam,
Csak mondjátok: ember voltam.
Engedjétek szabaddá lelkem,
Hagyjatok angyalokkal táncolnom.
Mécsesek imbolygó fényébe,
Szavaljátok versem utoljára.
S bíborba borult remény azúrjain
Kísérjetek az ismeretlen szirtek felé.

Mond, milyen színe van a halálnak?

Mond, milyen a halál csókja?
Bíborfényben pompázó, fényesen csillogó, halkan elandalító,
Vagy fekete, mint a sötét hideg éj, visító akár a háborgó szél?

Mond, milyen a feledés dallama?
Lágy és tiszta, csengő dallam, mely angyalok ajkáról száll tovább,
Vagy keserűen vontatott, mely az elmúlásba torkoló?

Mond, mit fogok érezni, amikor lecsukod szemeim?
Haragot, dühöt és félelmet,
Vagy azt, hogy mindent úgy tettem, ahogy szerettem volna?

Mond, viaszillatú lesz a pillanat majd, amikor magamhoz ölelem a csöndem?
Szelíd gyertyák sárga képe köszönti majd elmúlásom,
Vagy a hold is gyászruhát öltve nyugalomra inti a csillagokat?

Mond, lesz pompázó krizantém a sírhalom?
Leszórt lombja az ősznek takarja majd,
Vagy elszáradt virágkoszorú fon bánatot a néma sír köré?

Mond, milyen színe van a halálnak?

Az éjszakai lány

Az éjszakai lány szíve nem bont szerelem-virágot,
Afrodité teste a pénz cédája lett.
Lelkét nem tárja ki, csak formás lábait,
s lábai között, borostás férfiak izzadnak.

Mennyországra várva drága percekért,
a rotterdami kirakatban az érintés eladó.
S jöhet már bárki, bármi és akárhány
a kéjenc vágyaknak szabott ára van.

Fekete lakkcsizmák koppannak az éjszakában,
falatnyi semmiben a szépség üzletté silányul.
Miközben Ophelia csókját árverezik
egy moszkvai kupleráj mélyén.

S ha megfizeti bárki a teljes összeget
eljátssza néki, hogy ő is élvezetet.
A szerelemért hasznot húz mindenki,
hogy az üzlet végén a szennyet
hervadt virágként gyehennára vessék.

Pénzsóvár ígéretek, lélektelen mosoly
között adják-veszik a szerelmet az éjszakában.

Kilép magamból

Kilép magamból a félelem,
Múltammá lesz,
S válik
Benned konok árnyékká.

Szemedből lopok holnapot,
Igaz reményt.
S foszlik
Rongyos végítéletté.

Az Angyal

Harmincöt éve
hűséget fogadott
úgy érintett meg,
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
S ez lenne a lelkem,
hol az örökkévalóság él?
Magány és fény
bennem él,
felettem él,
velem él,

mint egy isten.
Szárnya ölelése
a hajnali igézet.
Félek majd ha elmegy,
mert ölelése lesz vétkem,
hite örök reményem.
Ha egyszer búcsúzni kell,
homlokára csókolnám
szeretetem.
Ha egyszer eljön az idő,
akkor megfordulok,
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a szent hegyre.

Háttal Neked

Te Kedves, szólni szeretnék hozzád. De mit tegyek, ha nem jönnek az őszinte szavak és szavak helyett a konok daccal takaróm el elfáradt szívem. Mondanék neked ezerszín szavakat, de ajkamon kicsordul a vér, mint forró suttogást túl erősen haraptam el a gondolatot, hörögve csúszik feljebb az üresség torkomon és megakad belezuhanok százszor a távolodó mondatok itt hagyott néma szakadékaiba. 

Ellep az egyedüllét, lassan megfojt a nesztelen idő. Néha mozdul a függöny, mintha lopódzna mögötte valaki, figyelem a rezdüléseket, mint aki szerelmesét várja. De csak a szél játszik. Benéz néha-néha egy-egy régi emlék, néhány csók és megannyi mosoly. Aztán egy pillanat alatt hajamba túr a csalódottság és a képzelet szörnyeket vetít a plafonra. 

Csendre vágyom, lebegő – ringató csendre a semmi tengerén, ahol én vagyok az egyetlenegy tiszta hangjegy. Csendet akarok üreset és ijesztőt, a hang sivatagát, ahol te vagy az egyetlenegy élő kósza mesélő.

Elmúlni vágyik a lét, kősziklán mereng az elme. Nem hallja a távoli zenét, ami az időben kereng. Messzire néz, és csak ül ott sápadtan, mint a kivérezettek. Mozdulatlanul, akár egy halott, akit temetni feledtek. 

Tudd meg, nem leszek, ha nem akarod, ne szólj, csak add rám kopottas kabátom és tudni fogom, nincs több hátra eltűnök szürke félhomályba, szavaid közti szünet szél súgta csendben. 

Tegnap még vágyakból riadtan kuporodtam melléd, örök pecsétként csókoltad számra ígéreted. Tegnap még rád bíztam magam, hisz rég beleszőtted álmaimba az éj legszebb kékjének szegélyébe varrt aranygombok, kuszán egymás mellé hulló szertelen csillogását. Ha nem látlak, üres felemben hatalmasra nő a kétségbeesés. Ha nem látjuk, keressük a szemet, melyben nem sérti fel el nem ért álmaink hitét a valóság. Tépett szélű sebekkel istenhez fohászkodunk, miközben szemem sarkából féltő tekintettel figyelem áhítatod és azon kapom magam, már nem is magamért, hanem érted imádkozom. 

A meg nem született hangok darabjaiból már régóta csendbe farag minket az idő és én nem várok semmit csak a reggelt, hogy felöltsem az éjbe-temetett szavak rongyát, a félelem redői közé szorított aggodalmam, mely elfed, takar, bújtat. 

Te Kedves, talán most még van idő, le kéne tépnünk egy szirmot, keresnünk kéne egy legördült vízcseppet, és tenyerünkre kellene tenni, hogy ne dacolunk ólom-színű álmokkal. Leghalkabb csendünkből építünk kéne szent kupolát könnyeink fölé, mert hajnalban szétgurul majd minden előre elsírt könnyünk. Engednünk kellene, hogy földhöz ragadt vágyainkra koronát fessenek az angyalok. Akkor megszűnnek a sajgó szívek fájdalma és bánatunk sem lesz már. Semmink sem lesz, ami megtéveszt. Akkor lesz majd jó, s addig, ha fáj, én úgy hagyom. 

Mit mondhatnék még, ha fáj a hang és fáj a jelentés, ha a csend is űrt teremt, és könnyebb kábán hullani a percek szakadékaiba veled.

Te Kedves, nem tudom, mit mondjak még. Hiába ölt hangot a testetlen gondolat, nyelvem görcsös csomókat bontogat, és keselyűként keringnek a percek. S talán a csendből háttal neked, amit hátrahagyok merítenek majd tinta-feketét, a szavaimra száradt erőtlen árnyalatot az angyalok.

Elszökik a nyár

Lassan földre ül a nyár,
Nyújtózva mellé heveredek.

Lassan megvénül a nyár,
Barázdái között szivárvány kevereg.

Lassan eloson a nyár,
Furcsa sebként izzik lángja.

Lassan útra kél a nyár,
Száműzi gyászát fakuló fellegek.

Lassan elszökik a nyár,
Bíborfény ruháját ágra akasztja.

Lassan elillan a nyár,
Perzselő aszálya sajgó semmivé lesz.

Lassan elköszön a nyár,
Lelkem a búcsúba beleremeg.

kép illusztráció

Rajzolj szeretettel

Rajzolj a szívembe, rajzolj valamit, amitől kiszíneződik bennem a világ. Rajzold szívembe szívedet. Rajzolj színeset, fehéret és feketét. Rajzolj szivárványt, ábrándot vagy álmokat. Rajzolj, és hagyd a lidérceket eltakarni szénporral. De szeretettel tedd! A grafit hegyével meg ne karcold, fájna, ha óvatlan lennél.

kép forrása: www.pixibay.com

Ketten

Ketten vagyunk,
csak mi ketten.
Ülünk ketten a folyó partján
csendben,
fogom a kezed,
te fogod az enyémet,
s leült közénk a némaság.
Nézzük,
hallgatjuk hosszan
amíg a víz fölött
a lehajló ég alatt
időtlenségbe költözik
velünk a csönd.
A fodrozó víz fölött
eltévedt dallamot
sodort felénk a szél
és csak szótlanul
merengek tevéled.
Nem beszélsz,
és nem szólok én
sem, szavak nélkül
érzed, mit érzek,
a csendet, a végtelen
nyugalomtengert
mely ellep, s a csendben
tengek-lengek veled.
Fogod a kezem, és én
fogom a tiédet.
Nincsenek mikorok,
nincsenek miértek.
Csak most van, csak
a jelen, fogom a kezed,
s te fogod az enyémet.
Így ülünk a végtelenben,
csak mi ketten.

Vágtatva

A szavak futószáron járnak körbe-körbe,
Vakbuzgón, félszegen, jelzőtlen alázattal.
Néhányan már szétrágták kötelékük,
De a legtöbbjük megfáradt, a csodákra már vak.

Mi haszna csapódni azokhoz, kik a tűz mellett ülnek,
S elegánsan kegyelmet remélni?
Ma arra kell menni, merre az utat mérik,
Hogy ítélhessük magunk: állunk-e vagy bukunk.

De mennyivel könnyebb osztozni a koncon,
S várni a vak csodát pucér érzelmekkel.
Mint zsákmányért futni ellenszegülve,
Vágtatva, akár a be nem tört, hófehér paripa.

Szerelmes oktáva

Megérkezett a nyár, és perzselő leheletével megtölti lelkem legsetébb zugai is.  
Ma réved a boldog emlékezet, és lángvörös fénybe lobbantja a naplementét.
Ma mezei csokorba kötöm szerelmes szavaim, és teszem asztalodra.
Ma kitárom a pudvás kertkaput, és pucér lélekkel várnálak haza.  
Ma úgy rohanok tebeléd, ahogy a folyó keresi tengerét.
Ma megfejtem a hegyek titkát, érzem a virágok szédítő illatát.
Ma hallom az erdők sóhaját, látom a tengernek moraját.
Ma hiszem tündöklő szép szemeid mélyén szerelmed ragyogását.

Zakatolva

… bennem még zakatolva,

ver félre, egészre,

majd csikordul,
majdnem megáll.

… alkohollal mérgezve,

verítékben ázva,
csak hallgat némán,
zavartan.

… és megfagyott tehetetlenül,
már nem kiált, nem zakatol,
majd talán,
valaki másban.

Vasárnap reggel

A vasárnapi reggel még álomba takarózik,
szuszogva húzva magára a ködös 
pirkadatot, 
menekülne a paplan alá újra álmodni
a valóságot.

Harcra hívlak

Jössz, mint segítséget kérő kisbárány és társadul hívod a tavaszt hirdető megváltót. Kedvesen kéred lelkemet, de nem adhatom. Tépnél, mint prédáját a hiúz, te így élvezed a szív halálát. Ha húsomba akarsz harapni hát legyen, én attól vadabb vagyok és szenvedéllyel harcolok. Támadj, tedd meg! Undort szül bennem a tetted. Híres vagy és nagy csábító, kinek szavai súlyosak, és ledöntik az igazság falait. Ordít bensőmből a fájdalom, ahogy kifeszítem angyalszárnyaim és harcra hívlak, hogy a véred vegyem.

Álmodok

Van az a bizonyos pillanat, amikor leereszkedünk a csend közepére, összezárjuk szárnyainkat, öledbe fekteted fejem és én végigsimítom az arcod, s közben csodás az egymásba mártózás, ahogy szomjas ajkadhoz emelsz. Homlokod izzadságcseppjei deres léleknedveimmel vegyülnek. Hozzád hevülök, te hozzám hűlsz és szavaim hagyom, hogy lassan a csendbe olvadjanak.

Ma csak álmodom, hogy hajamba túr a kéj öt ujja, megragad, magához húz. Búgó hangon báj-dalát fújja. Vasbilincset selyemporrá zúz. Bőrömbe marnak szép körmei, érzékei véresre hasítják tudatom. Ereimben gőzölög a vér, cukros-mézes vágyat ajka szüli, lüktetése húsomig elér és izmaimban hévvel megfeszül. Meztelen testébe öltöztet, lehelete elárassza bőrömet. Elpárásítja tekintetem, és Ő csókolja számba igét.

Holnap ismét valóság lesz, hogy testünk zakatoló ritmusát nyögi a csend, az összegyűrt lepedő fodrain lángok égnek, ahogy birtokoddá válok egészen. Majd ismét szilánkokra robban a világ, ölelkezésünk szenvedélye égig érő tűzbe ránt, tested körül ölel. Sóvár gyönyör feszíti testem, megszédít, elrepít, forrongó tengerbe merülve, kortyoljuk majd egymást. Felizzok, ahogy ajkad testemre becézve borul. Ujjaimmal ismét vágyakat rajzolok meztelen bőrödön. Véred bennem tengerré feszül, hangod morajlása remeg, s halk szavad ott legbelül majd ismét viharként tombol. A küzdelem homállyá fakítja a fekete mindenséget. A szerelem könnyeiben alélva fürdik majd, mint beteljesült vágyakozás ledér bölcsőjében ringó izzó lélek. S egy pillanatra a világ megáll…

Lobogásunk elcsendesül, minden elnémul, a zene is elhalkul, kitárult a végtelen. Szívünk lassuló dobogása tölti ki a csöndet, ahogy ölelő karjaink fonása ad örök védelmet.

 

 

Szorongás

Vannak pillanatok, amikor leül mellém a szorongás. Utcasarkok mögött vár, ajtók mögül leskelődik, hiába rejtőzködőm mindig rám talál. Furcsa játék ez: csak ül mellettem, mintha ezer éve szeretőm lenne. Oly természetesen, miként benned is örök törvény szerint lüktet a vér. A szorongás ezer színű ölelésekor igazi érzések bújnak meg átkozott álarcok védelme mögött, felsértett lélek kérget növeszt és ilyenkor a valóság mérlegén sírni tanít.

A Kedveshez

Simogatásnak lágysága Ő,
Mellyel melengeti testem.
Suttogása édes szavaknak Ő,
Mi sejtelmes szavakkal
Hívja elő vágyam.

Éjjelnek szeme Ő,

Mely éberen őrzi álmom.

Hajnalnak sugara Ő,

Mely elsőként köszön rám

Bűvös éjszaka után a pihe-puha ágyban.

 

Szerelem tüze Ő,

Mely fellobbantja szívem.

Vágy karja Ő,

Mi biztonságban tart.

S érzem, ahogy e szerelem ereje,
Érzésekből szövött takarót terít lelkemre. 

Maradj velem

Tudod, néha úgy érzem, ha nem vigyázok, a magányom temet el.
Összenyom, megfojt, megfulladok túl korán.
Talán a következő csatában már föl nem kelek.
S akkor jönnek majd új életek, új mások, új emberek, új szerelmek, emlékképek.
Furcsán hasonlító torz képmások.
Hasonlatok.
Másik én, egy másik te.
Képtelen emlékek.
És ha egy nap elmegyek, már csak egy távolinak tűnő halott vendég leszek.
Tudod, néha úgy érzem, ha egyedül hagysz, emlékeim alá temetnek el.

Még

Még féltem az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitban fogoly madarat,
Még simogat vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.

Még ölel szemed csillanása,
Mint felkelő napfény a reggelt,
Még látom bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.

 

Még kapaszkodom beléd,

Mint cseresznye ág ritka lomjába.

Még remegek érted,

Mint sóhajod, mi itt maradt nekem.

Még eggyé válsz velem,

Mint napnyugtában langy esti szél.

Még őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.






 

 

 

Láttam a szerelmet

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, hogy ne fájjon!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, mert láttam a szerelmet!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, nem adott kegyelmet!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, amíg tudtok!

Meneküljetek törött szárnyú angyalok!
Meneküljetek, vagy én menekülők!

Én már láttam… láttam a szerelemet, angyalként mulatott. 

A félelem

Pár éve tudatosan fordítottam el a fejem a politikától, a közéletet érintő dolgoktól. Úgy éreztem túl sok szenny, igazságtalanság, értetlenség fertőzi lelkem és elmém. Ez annyira jól sikerült, hogy a pár hónapja hazánkat is érintő menekültügyet sem vettem észre – vagy nem akartam észrevenni- jöttem mentem a városban, mint valami holdkórós.

Pár napja egy a menekültkérdéssel foglalkozó Facebook cikk és annak hozzászólásai ébresztettek fel és mind, aki ezer éves álmából riad döbbentem rá, hogy mennyire félek. Igen, ez a jó kifejezés a pillanatnyi állapotomra. A félelem! Hatvanhat hozzászólásból mindössze kettő volt, ahonnan nem fröcsögött a gyűlölet. Nem, nem szeretnék ítélkezem, csak keresem az okokat, hogy miért félünk egymástól ennyire.

Azt gondolom a félelem indokolt, a félelemnek minden esetben igaza van. Az ezer éves álmom kezdetén úgy éreztem, hogy rá kell hallgatni. Aztán idővel olyan mélyen átrágta már a lényemet, hogy észre sem vettem mikor csapott át gyűlöletbe. Nem, nem a menekültekkel volt ellenérzésem, hanem a kialakult helyzettel. Nem értettem mi történik országunkban, nem értettem a reakciómat, nem értettem a világot, sőt a menekülteket sem értettem. Helyette, amikor jött valaki, aki ébreszteni akart, elzavartam: „hagyj aludni, siess te a világ megmentésére".

A kialakult előítéletek kapcsán különösen érzékelhető, hogy mindennapi életünket és a közéletet mennyire átitatja a félelem, a félelemkeltés lehetősége, ereje, lendülete. Nagyon veszélyes játékszer ez a politikai megnyilvánulások hadszínterén, mert olyan dinamikája van, ami könnyen elveszítheti a kontrollálhatóságot. Mégis gyakran és előszeretettel alkalmazzák, mert hatékony fegyver. Ezért gondolkodtam el a félelem és a szeretet természetéről. Nem politikusként, nem szociális szakemberként, hanem leginkább érző emberként.

A legtöbb ember azt gondolja, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet, pedig nem így van. A szeretet ellentéte a félelem: a másságtól, az idegentől, a furcsától, az ismeretlentől. A félelem természetes reakció, emberi, hozzátartozik a létezés törékeny lényegéhez.

Akkor viszont mi a baj a félelemmel, ha ennyire szükségszerű?!

Csupán annyi, hogy a félelem olyan kaotikus őserő, amely sűrű ködként a tudatunkra telepedve képes átvenni az irányítást felettünk. Ilyenkor persze kétes értékű előzékenységével rögtön a segítségünkre siet az okosság, ami gyorsan felment minket. Logikusan, érvekkel sokszorosan alátámasztja, hogy az adott pillanatban, és helyzetben éppen miért is nem kell szeretnünk.

Elérkeztünk a lényeghez. Ha pedig a szív már gyűlöl, akkor ismét előtérbe lép az okosság és a fülünkbe súgja, hogy mit is kell tennünk ahhoz, hogy ez a metsző és frusztráló érzés eltűnjön belőlünk. Hiszen képtelenség gyűlöletben élni, mert a gyűlölet letörli a nappalok arcáról a derűt és nem hagy teret az álmokkal pihentető éjszakáknak. Egyetlen ellenszere van csupán: megsemmisíteni a gyűlölet tárgyát, méghozzá, ha lehetséges mindenestül. Úgy, hogy nyom se maradjon, ami rá emlékeztet.

Aztán mikor elpusztítottuk a gyűlöletünk tárgyát és fotelunkban komfortosan hátradőlve várjuk a jól kiérdemeltnek gondolt belső békét és azt, hogy visszaköltözzön a szívünkbe a szeretet, hirtelen mély döbbenettel felriadunk. Mert észrevesszük, hogy közben valami történt, amire nem számítottunk, amire nem gondoltunk, amit nem terveztünk.

Közben pedig hangosan kiabáljuk, vagy csak halkan súgjuk, érveljük a másik fülébe: Ne jöjjenek ide idegenek, mert veszélyesek, betegségeket terjesztenek, lerombolják a kultúránkat, megrontják a gyermekeinket! Egyébként is, miért kell az adófizetők pénzéből etetni őket? Akinek okos telefonra telik, az vegyen magának élelmet!

Voltak durvább hozzászólások is, melyeket csak azért nem idézek most ide, mert nem szeretnék magam is abba a folyóba lépni, amelyen a menekültek elleni gyűlöletkampányt folytató kormány evickél.

Végezetül megérkezünk oda, hogy kényelmes biztonságot jelentő fotelünkből érzéketlen kövek váljunk, akik nem tudják, hogy a szeretet ott kezdődik, ahol a félelmek véget érnek. Akik nem tudják, hogy nem létezhet emberi közelség, gyengédség, szenvedély – ha hagyjuk, hogy a félelmeink szabjanak határt a szeretetünknek.

Kell lennie annyi erőnek bennünk, hogy a hatalom által elénk tartott, a gyűlölet ábrázatát mutató, torztükörről letöröljük a megtévesztés szutykát és szembenézzünk valódi önmagunkkal. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor tényleg van mitől, kiktől félnünk.

Rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit

Megülnek a sarkokban perceim, 
Lassan vánszorog a tenni akarás.

Hangod bennem, mint hívatlan 

Sötétben száradt túlexponált kép

Negyed óra, s mennem kell
Benned hagyva minden vágyam és álmom
Várhatsz rám, talán még visszajövök.
Legalább te higgyél benne.

Gennyedző lelkek fertőzik a város utcáit,
Alattomosan kúsznak, mind beljebb jutnak,
Házak falán fekete árnyak dalolnak,
Ölnek, pusztítanak majd a rothadás hajnalán. 

Őszinte szemekre hazug álmok jönnek,
Fáradt testekre jeges ágyak várnak,
Szennyezett szavak, szavakat dobálnak,
Üresek, súlyosak, sárosak és mocskosak.

Nincs ki mondja: meddig még,
A hazug szavakból mikor lesz elég,
Ma rothadó lelkek fertőzik a város macskaköveit,
Mire egykor büszkék voltunk, ma foszlik.