Ölelésben

- Katona Klárinak – 

Régi kottákból várom,
hogy dalolj nekem.
Szólj hozzám,
még éreznem kell.
Még ma is,
csak nekem.
Még nem elég,
kell a játék.
Még kell a szívnek,
a mámorító pillanat.
Még nem elég,
még kell az ölelés.
Még vágyik a test,
a ritmusra.
Még látom a szemed,
benne vagyok.
Még hallom a szíved,
nekem dobog.
Még kell a játék,
még játssz nekem tovább…

Valaki

Van, aki ritkán szól,
Néha felébreszt, máskor elaltat.
Vannak magány-csöndek,
Amolyan köddé válók.
Vannak társas-csendek,
De helyetted beszélnek.
Van olyan, aki alattomosan ölel,
A hiány máglyáját gyújtva benned.
Van egy, aki folyton csak ígér,
De legalább nem fojt, nem éget.
Valaki arról mesél, ami nincs,
Hazugággal táplálva éber álmaid.
Van a vak démon, ki öklét rázva,
Álomtalan éjszaka ígér a halálnak.
Vannak azok a nagyot nyújtózó árnyak,
Kiknek fekete káoszában kutatod lelked.
Van a szerelmes szempárban égő csillagfény,
Kinek keresed álmába a jelet, a hűséget.
Még valaki: ki tündérek énekhangján érkezik,
Az Angyal, kinek legszebb csendjében – te vagy!

Ez még nem a halál

Hirtelen suhant el a Nyár,
össze sem csomagolt, csak ment.
Nyomában az ősz szökött
hidegen, békétlenkedően,
gyászköntössel.

Sebeimet nyaldossa,
a keserűen sós ízű emlékezés.
Testembe rajzolnak repedéseket
a gonosz démonok ijesztő árnyai.
Hasztalan szavak marják testem,
gerincem csigolyánként falják.
Megváltásra várva hidakat sodor
sercegő fényén látom reményem.
Ülök, mint ki már bevégezte dolgát,
hajszolom az időt,
rohanok, elesek, zuhanok, lebegek,
szaladok, remegek.

Önfeláldozás ámítása
fehér port hint kifolyt szemeimre.
Csak a csendem sikoltoz,
harsog, ordít, rikácsol, üvölt.
Míg igazak álmát alussza
mély magányában a Föld.
De ez még nem a halál,
ha beleszakadok is van tovább.

Mozdulatlan csenddé

Hallgatag gesztenyefák mozdulatlan csenddé
ölelik csikorgó lelkem.
Ágak karcolnak ködbe nyúló semmit,
míg álmomban hangoddal
repüléssé szelídíted zuhanásom.
Beleszorul a pillanat utolsó szavamba,

ahogy könnycseppé válik hideg homlokodon.

Csak nézlek,
S vádlón kérdőre vonnám.
Ki akarta ezt és mit tervezett,
Hogy pont onnan mentél ki,
ahol a világ omlott össze.
Karjaim elerőtlenednek,
amióta nem vagy.
Csak létezem, de nem teremtek,
s hullni látom mind, ami lettem.
Néha visszajössz újra és újra,
mint vad viharok után a napsütés.
De ma még fájó az ébredés, ahogy az Őrzők
harsonát fújnak e halott, nélküled-pillanatnak.

Ólmos felhőkbe csomósodik fölém az ősz,
még bennem hallgat a dac. A lüktetés
elcsendesedik, lágyabb dobbanásokká szelídül zaklatottsága.

A vadlovakat szokás így ostorral szelídíteni, 

hogy válik megszokássá nemléted.
Nem akarok feleszmélni, ahogy
Te újra és újra itt hagysz.
De ha szemem csukva, látlak,
s nincs vége a nyárnak.

Mese a színes fiókokról

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt egy fiú, aki boldogságának örömét, fájdalmának minden csendjét, életének apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta, mielőtt az idő gonosz megállíthatatlan homálya minden emlékét elvenné tőle.

Egy hatalmas faragott szekrényben tartotta őket gondosan kulcsra zárva, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva, és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta. 

Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezerszín képekké váltak, álomborítottá, ködös emlékekké, és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek. 

Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film, és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé, és kezelhetetlenebbé váltak. 

Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik és hatalmasok, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosemvolt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt. 

Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket, és gyönyörködött az egykori világban. 

Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében. 

És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül, és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat. 

Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai. 

Talán a szekrény volt az oka. 

Realista gondolatok a szentimentális énemhez

Szia, újra én vagyok! Rád gondoltam, érzelmeim legszebb idejéből, és elmosolyodok. Próbáljuk egymást meghallani, de hiába. A hiányod érintetlenségétől gyakran elered bennem az őszi eső. Álmaimban, megjelent valód keresem. Hiányod úgy nyújtózik végig a kanapén, mint fáradt álmaim a nélküled töltött üres napok szomorúságában.

Nem értesz engem. Én sem értek semmit. Nem érzed a távolságot. Kinyújtom a kezemet. Az ujjaimmal érzem a hallgatásod. Elképedve tapogatom, rátapasztom izzadó tenyeremet. Bárcsak ki tudnád mondani. Bárcsak ne lenne mindegy hagyni veszni a tegnapok lábnyomát, mintha ott se lett volna.

Eljöttem mai is, hogy beszélgethessek veled. Legutóbb egy gondolat magvát ültetted el a fejemben. Azóta álmok és látomások képében, képzelt és valós beszélgetések közepette újra alakot öltenek előttem szavaid. Miért hallgatsz? Szótlanságod kicsusszan nedves ujjaim közül, és némán elterül az esti párától nyirkos macskakövön. Még egyszer, utoljára kilégzés. Szia…

Szabadlábon

Leírhatatlanul fájdalmas
a szenny föle emelkedni.
Fuldokolni mások tettében,
mikor mozdulásban lendülnék.

Húzd szét a függönyt barátom,
mert nem látom az arcod.
Ha pedig elfogytak a szavak,
hányd ki azokat magadból.

Szörnyetegként lesben állsz,
várod a lehulló martalékot.
Egyetlen hitvány pillanatért,
eladatva esküdet kapzsiságra cserélted.

Szabadlábon vétkezhetsz,
s vakon ejt rabságba a gyűlölet.
Légy végre bátor, akkor is,
ha már önképed olykor megtagad.

Hidd el, nincs kegyelem annak,
aki maga oka a bajnak.
Mert nincs istened,
aki megbocsátja vétked.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés
A regény színpadi változata

Volt egyszer egy gyerekkor

Volt egyszer egy gyerekkor, és volt benne két gyerek. Egy fiú és egy lány, testvérek voltak. Legalábbis ők annak érezték egymást. Amikor a szüleik elmentek és magukra maradtak mindig játszottak, játszottak táncdalfesztiválosat, és énekeltek ismert slágereket magnóról.  Megválasztották a diszkó királyt és királynőt. Ilyenkor előkerültek legszebb ruhák, a piros rúzs és anya magas sarkú cipője is. A lány egyszerű kis nyári ruhában, lófarokba tűzött hajjal utánozta, amit a tévében látott az énekesnőktől. Órákig próbálták az anyja ruháit, felelevenítve mozdulatait.

A fiún soha semmi hivalkodó vagy különös nem volt, ő nem akart csillogni, akár el is tűnhetett volna a nővére mellett, bekebelezhette volna a hétköznapiság langyos áramlata. Egyetlen varázspálcája az anyja Sasson hajkeféje volt, amiből képzeletbeli mikrofont csinált. De ahogy fellépett a színpadnak álmodott fotel karfájára, átváltozott. Régóta nem vágott, sötét haján játékosan csúszkált a nap, arcélein táncolt a fény, és a szeme barnasága világított. Egyik lábáról a másikra nehezedett, a nadrágja szélét markolászva, arcán titkos mosollyal dalolászni kezdett. Neki nem ment olyan könnyen a produkálás, mint testvérének. Félve, leszegett fejjel kezdett énekelni. Megvolt az a rossz szokása, hogy mindig csukott szemmel énekelt, hogy igazi diszkó királynak érezhesse magát.  Ekkor már tényleg csillogott, annyira, hogy már semmi más nem látszott a szobában csak ő, ahogy lassan, szemét behunyva énekelt a gyermekkor határtalan képzeletére, a végtelen fantáziájára bíztva magát, amitől minden élő és színes lett, a szivárványon túlra énekelte magát. Egy édes, meleg helyre, ahol nincs gond, és bánat, ahol a világ újra színes és tiszta. Ahol megérint a varázslat. Ahol az álmok valóra válnak. Ahol lehet hinni a csodákban.

A zene végig kísérte gyermekkorukat, és közös éneklések közepette lassan tovaszálltak az évek sok-sok együtt megélt élménnyel együtt, de cinkos pillantásukban mai napig ott ragyog a varázslat.

Ha behunyom szemem néha-néha még hallom őket, ahogy holtig tartó hűséggel a két testvér együtt fújja a nyáresték dalát.

Messze megyek

Játszunk most szerelmeset
és messze megyek.
Beszívom illatod
s kezed elengedve,
messze megyek,
hogy onnan nézhesselek.
Csendbe megyek,
nézz rám
hátul megyek
nyakadba megremegek,
karodba befordulok
és beszívom illatod.
Figyelj rám,
messze megyek,
mert mézem nem hat már
pedig borod édesítettem vele.

Keresném a neved

Keresném a neved, de nem lelem
Fogcsikorgatva álmodunk
Féltőn félt szerelemet.

Hajadba rejteném remegő kezem
Ajkaidra csókolnám ezt az ósdi érzést
Ölelnélek, mint ki még nem érzett.

Vágyódnám veled a végtelent
Álmodnám neked a képtelent
A szép szavakért titkokat adnék.

De testbe szorult gondolat
Zuhan kapaszkodva mélybe
Mert az akarat lebegni képtelen.

Derekad öleléséért mosollyal fizetnék
Ölelésem beleégetném öledbe
Fülcimpád mögé bújva súgnék.

Lelkedig suttognám szerelmes szavaim
Szerelmem billogját válladon hagynám
Ha megtalálnám neved kalodába zárnám.

A bárzongorista

Életem egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem lettem bárzongorista, az a fajta zenész, aki képes a pesti mulatók és kabarék világában egyfajta életérzést teremteni, azzal, hogy elkalandozik a közönséggel a közép- és nagypolgárság gondtalannak hitt keserédes nagyvilági életébe. Az a fajta előadóművész, aki estéről estére úgy mulattat, hogy Ő maga hajnalra beleolvad a billentyűk fekete-fehér világába.
A bárzongorista számomra kicsit olyan, mint a bohóc. Mulattat, de ő maga nem mindig mulat, sőt, az esetek többségében szomorú, legfeljebb önmagán nevet kesernyés mosollyal.
Mikor a zongorista elindul a zenei pályán, még vannak lángoló elképzelései, sokszor látja magát zeneakadémiák pódiumain, hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziál külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán állandóan égő cigarettavéggel a szájában, a mulatók füstös mélyén találja magát. Álmaival együtt minden szertefoszlik az időben, és mindez olyan távolinak tűnik, hogy már nem is gondol rá.
A múltszázadbeli muzsikus éjszakái álomtalan szendergéssé válik, a Nő gyakran fordul meg szíve körül, szép asszonyok keresik feslett kedvét. Olyankor kivirul, kellemesen elzsibbad teste, és valami boldogságféle szállja meg egész lelkét, de a legtöbb, aki valaha megfordul a zongora körül, azokra nem érdemes emlékezni.
A bárzongorista magányos ember, aki egy füstös, homályos helyen a sarokban csendben játszogat. Tegezi őt az összes betévedt úriember és úrinő, művészlélek és javíthatatlan iszákos, barátként biccentenek felé az éjszaka legszebb kurtizánjai. Varázslatos világ ez, ahol pengőkben mérik a pezsgőt, kristálycsillárokról táncos lányok lejtenek bájtáncot és szemérmes büfédámák kacajával telnek meg páholyok.
Néha kérnek tőle egy dalt, néha egy kicsit megtapsolják, néha fizetnek neki valamit. Ő pedig csak tovább játssza a kuplé és a sanzon között félúton lévő, néha a giccs peremén egyensúlyozó dalait.
Itt mulatják át az éjszakát pest legszebb deklasszált női. Akik már nem pazar életmódjuk fenntartása érdekében kacérkodják át estét. Ezek a félvilági nők már csak egy-két férfi kitartottjai. Ők feledni jönnek, kacagni, pezsgővel titkolni a magányukat és csak egy-egy buja pillantás mögött fedezhető fel komorságuk és az, hogy már ők is tudják milyen gyufát inni szerelmi bánat miatt. Ügyfeleik kizárólag gazdag emberek: külföldi arisztokraták, a pénzvilág és az ipar mágnásai, a pesti „jó burzsoázia” tagjai, valamint nagypénzű vidéki földbirtokosok. Ezek a gáláns nők nem folyamodnak ahhoz a módszerhez, hogy az utcán toborozzák pártfogóikat, ők fényűző otthonaikban árulják a vásárolt szerelmet a kiválasztottaknak.  

 

Aztán jön a záróra, pakolnak a pultban, pakolják a székeket, asztalokat, de a bárzongorista még játszogat egy kicsit magának, ahogyan eddig is tette, dalai ugyanúgy belülről jönnek, és befelé fordulnak, ahogyan eddig. A lassú dal álmos, kopott üteme zsong, suttog, motoz egy ócska, régi zongorán. Ilyenkor az éjszakai kalandozók már szétszélednek. Minden vágy megtalálja szerelmes félszeg varázsát. Az éjszaka mámorának titkát már csak a hamutálakban heverő rúzzsal ízesített csikkek és szikár szivarvégek őrzik.
A hajnal hangjai alattomosan lopakodnak, és a fájdalmasan fiatal zongorista egyetlen közönsége a mulató elhervadt mosolyú kéjnője, kinek lelke összemosódik szemfestékével együtt a hajnal első sugaraival. Utolsónak hagyják el a színpadot, hogy a hűvös hajnali szél értetlenül csapja be mögöttük az ajtót, és a suttogások helyét átvegye a döbbent némaság.
Aztán hazamennek együtt, hogy este újra jöjjenek, és ott folytassák a mulattatást, ahol abbahagyták.

 

 

Rólad

Mesélni kezdesz, ámulva hallgatom,
Szavaid édes zene, szélhárfa dallamon.
A szívem minden másodpercben erősebben kalimpál.
Lüktet, vadul, szaporán,
Várja a felszabadítóját, ölelő karjaid szorító tartását.
Majd kiugrik meg sem áll,
Mikor vágyunk minden utat leigáz.
Keresem féltve, vágyó tenyered,
Kulcsolom a kezem a kezedre, el ne vesszen.
Most is őrzöm fény, mint holnap a tegnapot.
Békésen szétárad bennem a szerelem,
Ahogy ebben földöntúliságban bálvány lettél.
Szeretem az árnyat szemed körül,
S mintha az is vélem incselkedne,
Lágyan, simogatva,
Bújik hozzám.

Látod eljöttem

Látod, eljöttem 

Mert senki más nem
S én egyedül várlak 

Egyedül neked hiszek
És egyedül 

Miattad tiszta lelkem.

Csendélet

Néztem az elfutó pillanatot
mondtam volna valamit,
de túl erős volt a sodrás
és a szavak közül kiragadott.
Tudod ma is felszakadt a létezés
dobbanásaim hátoldalán
valami némaság, amikor
kicsomagoltam a reggelt.
Figyellek ma is
azzal a lélegzettel a számban,
amit az első elferdült
pillanatban szívtam be.
Félelmet tanítasz nekem
feszülő szótlan önuralmat
ebben a kiüresedett szűkre szabott,
összegyűrt papírra hányt csendéletben.

SM

Fehér foltokat festenek az évek,
Katonák araszolnak a frontvonal felé.
Fásultan játszom a foltgyűjtő versenyt,
Tudva, hogy minden pusztulás fájdalommal jár.

Szelíden kopogtat tarkómon a csönd,
Belülről zártam magunkat zajos magányba.
Ebben az elbűvölő némaságban,
Szűkölő hiány is kulcsra zárva:

Várja a szabadulást.
Csak nézzük egymást szótlanul,
Hogy áttörjük végre-valahára:
Ezt a reménytelen dermesztő rabságot.

Kormosan

Ma oly kormosan füstölögnek,

Fekete kémények.

Miközben kényesen hiteget,

Megdermedt szófűzér.

Foszlott gúnyában gőgösen,

Markolna hatalmat reszketeg.

Ott ahol havas szavak alatt,

Füstszagú levegő markolja,

Kiszáradt torkomat.