Vallomás önmagamhoz

Gyertyafényben fürdetem szemem, a faggyú cseppen, olvad kezemen, táncol a lángja, nyaldossa arcom, az ablakon lassan beköszön az alkony. Csöndesen ülök itt csak így egymagam. Nem kérdezlek, csak nézlek és közben eltévedt lélekként üldözöm önmagam. Magamat várom mindig, de valahol eltűntél. Valami elrejti álmunkba égetett arcodat és nem látom képmásod. Érzem, hogy itt vagy mellettem, még nem hagytál el.

Együtt rajzoltunk valaha szivárványt éjszaka a sötét égre, sziklák peremére kiálltunk, dacoltunk viharral nevetve. Azt hittük, az élet örök, s az ifjúság nem száll el soha, most rejtőzve sötét függöny mögött szélbe kiáltod néma szavad. Várok rád hóban, télben, hideg hajnalban és vészben. Várlak vidám, üde, kedves tavaszban, nyárban, zord őszben. Félek, hogy elmész, félek, hogy nem jössz többé.  Félek, mert az arcod az igazi végzetem.

Ezerszer hívlak mégsem hallod hangom.Olyan zavaros most minden. Könyörgöm szólalj meg újra bennem. Kérlek mondd el mit kell tennem. Mondd el mit kell tennem azért,
hogy újra megtaláljam magam benned? Mondd el mit kell tennem azért, hogy végre meghallgasd a szavam?

Most csak feszül a vállad, vállam mellett. Kezem kezedet őrzi és szemed belemerül szemembe és hallgatunk mint az őszi fák. De ne hallgass, szólj hozzám akkor is ha bántsz, akkor is ha fáj.