Hiába halkulsz el, bújsz
a csendedbe és gyötröd magad. Mosolyogni új reményre, tudva hogy veszíteni
fogsz, mert mindig, újra és újra meghalsz, hogy feltámadj, majd összetörj, vért
fakassz. Mert igenis ember vagy és nem szobor és igenis fáj, ha megroppansz,
elesel és néha nem tudsz felállni és
érzel és félsz és tudsz fájni, látni és kérdezni, sikítani, nevetni és
könnyezni az éjben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése