Gyere közelebb, nyisd fel lelkem és lépj be, ha mersz.

Csak tudj elszakadni a világtól mielőtt teljesen megismersz.

Kívánj bármit tőlem, mindent megkaphatsz.

Csak vigyázz, mert lángom egy nap könnyekre fakaszthat.

Beléd olvadnék

Fekve az ágyamban a plafonra mondatokat rajzoltam és egész reggel azon gondolkodtam, hogyan lehetnék melletted. Te még takarót húztál a fejedre, az utolsó előtti álmodat álmodtad. Csupán a gondolat szállt hozzád, s befurakodott párnád alá, ringatni álombéli vágyakat.

Közben én torlaszokat bontogattam egyenként, szép rendesen, nem hevesen, mert néha kell a józan ész. Egyszer majd kész leszek vele, szétszedem a szavaidból ácsolt korlátokat, melyek az utamat körbeveszik. Akkor majd felébredsz, s megmondod nekem, hogyan olvadhatnék beléd, mint a mézcsepp nyelved hegyén.

Merengés

Hiába halkulsz el, bújsz a csendedbe és gyötröd magad. Mosolyogni új reményre, tudva hogy veszíteni fogsz, mert mindig, újra és újra meghalsz, hogy feltámadj, majd összetörj, vért fakassz. Mert igenis ember vagy és nem szobor és igenis fáj, ha megroppansz, elesel és néha nem tudsz felállni  és érzel és félsz és tudsz fájni, látni és kérdezni, sikítani, nevetni és könnyezni az éjben.

Vallomás önmagamhoz

Gyertyafényben fürdetem szemem, a faggyú cseppen, olvad kezemen, táncol a lángja, nyaldossa arcom, az ablakon lassan beköszön az alkony. Csöndesen ülök itt csak így egymagam. Nem kérdezlek, csak nézlek és közben eltévedt lélekként üldözöm önmagam. Magamat várom mindig, de valahol eltűntél. Valami elrejti álmunkba égetett arcodat és nem látom képmásod. Érzem, hogy itt vagy mellettem, még nem hagytál el.

Együtt rajzoltunk valaha szivárványt éjszaka a sötét égre, sziklák peremére kiálltunk, dacoltunk viharral nevetve. Azt hittük, az élet örök, s az ifjúság nem száll el soha, most rejtőzve sötét függöny mögött szélbe kiáltod néma szavad. Várok rád hóban, télben, hideg hajnalban és vészben. Várlak vidám, üde, kedves tavaszban, nyárban, zord őszben. Félek, hogy elmész, félek, hogy nem jössz többé.  Félek, mert az arcod az igazi végzetem.

Ezerszer hívlak mégsem hallod hangom.Olyan zavaros most minden. Könyörgöm szólalj meg újra bennem. Kérlek mondd el mit kell tennem. Mondd el mit kell tennem azért,
hogy újra megtaláljam magam benned? Mondd el mit kell tennem azért, hogy végre meghallgasd a szavam?

Most csak feszül a vállad, vállam mellett. Kezem kezedet őrzi és szemed belemerül szemembe és hallgatunk mint az őszi fák. De ne hallgass, szólj hozzám akkor is ha bántsz, akkor is ha fáj.

Vágytáncoló

Félhomály, kékes-vörös játszik az éjszakában. Olvad a szenvedély, megfagy a lélegzet, elcsábít a mámor és az esti csendben halkan megszólal a zene. Majd ütemes kissé túlfűtött dallammá csorogja át magát a dobhártyámon. Érzem ahogy a basszus bevésődik a testembe, kitölti az érzékeimet, mint ahogyan az itatóspapírt átszínezi a tinta. A szám megremeg és a szívem egyre erősebben veri az ütemet. Átjárja a remegés és a vágy az egész lényemet.
Mozdulni akarok. Igen, mozdulok is, s közben csukva tartom a szememet. Érzem, hogy teljesen a ritmusé lettem, azt tehet velem, amit csak akar. Mozdul a karom, a csípőm, íveket ír a légben. Könnyű lepéssel siklok és forgok a félhomályban.
Ha megérint, feltámadok, szállok a mennyekben, majd bukom alá a pokol mélyére. A levegő elpárolog. Érzem, hogy megfulladok! Érints meg, s hangjeggyé leszek a kottádon.
Átölelem a zenét, és az is átölel. Kölcsönös szerelemmel a menny kapujában kitárom mindenem, s verejtékcseppjeimen szikrázik az ablakon át beszűrődő holdfény.
Szédülés, édes önkívület, s az aktus felemeli, megfeszíti, majd a földre dobja ernyedten testemet. Eggyé váltunk. Élveztem a zenét, és a zene is engemet.

Az átalakulás csodája

Azon gondolkozom, hogy életünk során hányszor győzzük le saját magunkat, esetenként átlépjük saját korlátainkat, hogy elérjük céljainkat vagy többek legyünk másoknál. Rácsodálkozunk saját tetteinkre. Majd lassan átalakulunk, mások leszünk, hogy a világ számára ismerős, magunknak teljesen idegenek legyünk.

Az írás csodája

Írni azért jó, mert örömmé változtatja a bánatot, elűzi a szorongást. Átszínezhetem a valóságot, és saját tetszésemre formálhatom azt anélkül, hogy magamnak vagy másoknak kárt okoznék vele. Írás közben végre levethetem az álarcot, és önmagam lehetek, s amint az álarc lehull, kisimulnak lelkem hétköznapokban felgyülemlett ráncai. Számomra ez az írás csodája.