Van bennünk egy érzés

Van bennünk egy érzés, ami mindig arra késztet bennünket, hogy szeressünk, keresünk valakit, akit kicsit másképpen szerethetünk, mint a többi embert, aki fontos nekünk. Az érzés mindig ugyanaz, de a szerelem mindig más.

Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált.

 

(Íz)origa

Lassan, buján terültek el a hatalmas, selyemmel bevont ágyon. Élvezték azt a mindent eldöntő pillanatot, mikor még a vágy visszafogható, mikor még vannak korlátok, de lehet tudni, hogy bármelyik perc elhozhatja a teljes egymásba olvadás extázisát.
Húzták az időt. Éppen hogy csak egymáshoz értek, csak amennyit, muszáj volt. A férfi ujjbegyével simogatta a nőt, a homlokától egészen a lába ujjáig, miközben a vágyban lassan elmosódó babaarcot nézte.

A nő kezével, a férfi hajával játszott, finoman borzolta a pelyheket a nyakán, néha kicsit erősebben markolt, néha teljesen elengedte. Gyönyörködtek egymás arcában, mindketten élvezték a keserédes macska-egér játékot.
Majd a férfi a nő fölé hajolt, belenézett a mélybarna szemekbe, és közben az a képtelen ötlete támadt, hogy a nő szeme nem is igazi, hanem krémes, különösen lágy tejcsokoládéból van. Összefutott a nyál a szájában, és a nő ajkába harapott, majd csókolni kezdte, kiéhezve, de kissé még visszafogott vadsággal. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a nőnek tojáslikőr ízű a szája. Pár pillanat, és már látta is a málnából készült női ajkat, az ízletes (fül)kagylót, az omlós tésztából gyúrt orrot.
Ugyanebben a percben a nő azon kezdett gondolkodni, hogy lehet az, hogy a férfi csókja olyan, mint a legfinomabb, érett brazil kávé, hogy a bőre pont olyan ízű, mint a jeges, simogató fagylalt, a kezei, mint a frissen sült fokhagymás lángos...

Egyre éhesebben vetették magukat egymásra. Szemük előtt táncoltak a testrészek, mint megannyi fűszeres, sült hús, ropogós langyos kenyérré váltak a nyakak, epres nyalókává az ujjak, mentaízűvé a bőrük, folyt a tejszínhab, a mámorító pezsgő, volt már velőpirítóssal, meg beafsteak, csípős kolbász és omlós sütemény.

Egy pár percig még szédelegtek a különös ízektől, az orrba lassan bekúszó illatoktól, nyalogatták, ízlelgették, szagolgatták egymást; a színes, zamatos ételek képei csak táncoltak a szemük előtt.

Majd menthetetlenül egymásnak estek.
...
Órák óta csend volt, egyetlen kicsi zaj sem szűrődött ki a hálószoba ajtaja mögül. A szobalány komolyan aggódni kezdett, az alvás ilyenkor nem jellemző rájuk, a férfi amúgy is horkol, azt hallaná. Ki nem mehettek, így biztos, valami baj történt
- gondolta magában.
Először csak csendben kopogott, majd egyre erősebben, a végén már egyenesen dörömbölt a kulcsra zárt ajtón.  Egy idő után annyira ideges lett, hogy gondolkodás nélkül, erőteljesen feltörte az ajtót. Félénken, szinte szégyenkezve kukkantott be a hálószobába. A szobában nem volt senki. Csak két fehér, maszatos szalvéta feküdt az ágyon.

UN DÉLICIEUX PETIT DEJEUNER FRANÇAIS

Volt szerencsém néhány éve megismerni egy hazánkban dolgozó francia házaspárt, ahol a férfitag olyan croissant tudott sütni, amivel azelőtt soha nem találkoztam. Természetesen a technika, amitől olyan mint a nagykönyvben megírt (Larousse Gastronomique ), titok maradt.

Az egész francia gasztronómia csúcs nekem  – a sajtkülönlegességek után- a reggeli, aminek elengedhetetlen része a tejeskávé, a falatnyi dzsem és a vajas croissant mellett a bagett. Mint tudjuk franciák szeretik az életet élvezni és kiélvezni, ezért szívesen reggeliznek egy kávéházban, ráérősen. Sokszor a croissant-t a kávéba mártogatják és sok helyen a kávéházak székeit kifelé fordítják, hogy az egyedül ücsörgők kényelmesen tudjanak nézelődni.  

Vasárnap pedig ezzel a házaspárral franciásan reggelizhetem, a Le Biscuit Bistro-ba. Meglepetés volt és egyben búcsú ajándék is, mert hamarosan végleg haza mennek. Hát igen, a franciák még ezt is laza eleganciával tudják csinálni. Persze ismernek és tudják mi az én gyenge pontom.

Le Biscuit egy falatnyi Franciaország Budán. Istenem, amit beléptem azonnal megszállt valami megfogalmazhatatlan érzés, amitől nem tudtam és nem is akartam szabadulni. Még most is érzem, ha becsukom a szemem a friss kávé illatát, látom a péksütemények felejthetetlen látványát és hallom mindezt megalapozó hamisítatlan francia dallamokat. Szerintem képtelenség választani a helyben készült baguette-k, kenyerek, fantasztikus croissant és zseniális croque-monsieur-ből és mellett quiche, bűnözésre csábító mille feuille is kényezteti az ínyenceket. Persze a reggeli mit sem ér finom kávék nélkül, melyet a kis asztalkáknál kényelmesen elfogyaszthatunk.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a fenséges reggeli mellé néhány jó szót és kedvességet is kaptunk. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor oda jött Pierre, a  tulajdonos és elárulta, hogy kizárólag eredeti francia receptek alapján és jó minőségű francia alapanyagokból készítik az ételeiket. Persze ez alkalommal is egy kis franciás mosoly volt a válasz, amikor a croissant felől kérdeztem. Helyette a házaspártól megkaptam ajándékba Joanne Harris: A francia piac című könyvét. Ezért most felvértezem magam a Le Biscuit életérzéssel és nem hátrálok meg a sok pihentetéstől és hajtogatástól, nekem is lesz francia croissant-om és még Pierre is büszke lesz rám.

Ahogy Julia Child mondaná: Bon Appetit!

 

 

Bezárt ajtók mögött

Megítélésem szerint a családon belüli erőszak témája általában még mindig csak két ok miatt kerül be a média által a köztudatba: egyik, ha már visszafordíthatatlan esemény történik és az erőszak vége a halál, illetve ha közismert szereplő az elkövető.

A nő- és gyermekbántalmazás a társadalmunk legsötétebb titka, szinte áttörhetetlen tabuja. Minden ötödik nő rendszeresen fizikai vagy lelki erőszakot szenved el, és erről nem mer beszélni senkinek. Miért nem? Mert mindig az áldozat az, aki szégyelli magát. Azért sem, mert a bántalmazó megfenyegeti az áldozatot, hogy ha kitudódik, akkor bosszúra számíthat. Végezetül pedig ne feledjük el, ma is egy olyan társadalomban élünk, ahol még mindig tartja magát az évszázados “bölcsesség”: asszony verve jó. És az is, hogy “a gyereknek néha jót tesznek egy időben lekevert pofonok”.

Laikusként talán azt a legnehezebb felfogni, hogy ha valaki egy bántalmazó kapcsolatban él, ahol a társa rendszeresen veri, megerőszakolja, megalázza, akkor miért nem tud kilépni? Azért, mert segítség nélkül képtelen rá. A bántalmazás soha nem “csupán” fizikai aktus, ott kezdi ki az embert, ahol a legvédtelenebb: az önbecsülésében. Kialakul egy ördögi kör: az áldozat mindig magában keresi a hibát, megpróbál megfelelni a másik kimondott vagy ki sem mondott elvárásainak, hogy elkerülje a fájdalmat.

A bántalmazott nők túlnyomó többségét gyerekkorában is bántalmazták, vagyis azt tanulták gyerekként, hogy ezt “érdemlik.” A kitörés rendkívül nehéz, az áldozat fél segítséget kérni, egyrészt joggal tartva a környezet megítélésétől és érzéketlenségétől, másrészt pedig magától a bántalmazótól. Mindez akkor, ha már gyerekek is vannak a kapcsolatban, még inkább pokoli: a bántalmazó előbb-utóbb a gyermekeket is verni fogja, a nő pedig ettől még kiszolgáltatottabbá válik, hiszen akkor már nyíltan folyik a zsarolás: Ha elhagysz, megbosszulom a gyerekeken.

A családon belüli erőszak sokkal gyakoribb, mint azt akár elképzelni mernénk. Mivel ez mindig két ember vagy egy család “magánügye”, a többsége soha nem derül ki, vagy ha mégis, már nagyon későn. Magyarországon minden héten meghal valaki – nők és gyerekek – családon belüli erőszak következtében.

A legfontosabb, hogy vegyük észre, ha valaki a környezetünkben még borús időben is a napszemüvege mögé rejti tekintetét vagy egyszerűen figyeljünk oda egymásra és vegyük észre annak a jeleit, hogy az illető bajban van. Ne menjünk el mellette szó nélkül, mert az élete múlhat azon, hogy időben kap-e segítséget.