Álarcok

Az emberek többsége különböző álarcokat visel, ezzel szeretnék elrejteni, leplezni félelmüket vagy az igazi énjüket. Talán az élet túl rövid ahhoz, hogy igazán megismerjünk mindenkit, hogy tudjuk a szíve mélyen valójában mire is vágyik, vagy esetleg, hogy mitől retteg.
Mitől van az, hogy mi emberek legféltettebb kincsünkként őrizzük titkainkat, igaz valónkat?
Az egymással szembeni bizalmatlanságunk már szinte a vérünkben van, hisz óvodában is félve kezdtünk eljátszani számunkra idegen gyermekekkel, nem mertük velük megosztani a játékainkat. Ekkor még számunkra a legnagyobb kincs a játékok voltak, hisz azt tudtuk, hogy a miénk, és már akkor bennünk volt az-az érzés, hogy amit féltünk azt nem lehet mindenkivel megosztani.

Most ez a kincs átalakult, s a szívünknek hívjuk. Jól átgondoljuk, hogy kinek is nyílunk meg igazán, mert az élet megtanított minket arra, hogy nem bízhatunk meg mindenkiben, ezért van az, hogy sokan nem is ismerik igazán egymást, hisz soha nem lehetünk eléggé biztosak benne, hogy akiben megbízunk, egy váratlan furdalttal nem támad minket hátba. De akkor mi értelme van az egésznek? Mi értelme van egyáltalán annak, hogy megosztjuk valakivel a titkainkat?

Az ember egy társas lény, talán bele bolondulnánk saját magunk világába, ha valakivel ezt nem osztanánk meg. Hisz gondoljunk csak bele, ha olyan világban élnénk ahol teljesen megszűnt a bizalom és az érzéseinket, vágyainkat nem osztjuk meg senkivel, csak magunknak tartogatjuk, milyen szörnyű világ lenne az, felesleges lenne a beszéd, és még talán a gondolkozás is. Hiszen mi emberek ezért vagyunk mások a gépektől, hogy mi gondolkodunk, érzünk, vágyakozunk, csodálkozunk, remélünk és még ezernyi érzés kavarog bennünk, amik csak arra várnak, hogy a felszínre törjenek. De sajnos bizalmatlanok vagyunk egymással szemben, ezért viselünk álarcokat, nem akarjuk megmutatni, hogy valójában mi is sebezhetők vagyunk, azt sem szeretnénk, ha más valaki rájönne arra, hogy egy szerelmi csalódás nekünk is ugyanannyira fáj, mert akkor talán akiről eddig a barátai azt gondolták, hogy ő egy erős személyiség valójában csak egy kisgyermek aki gondoskodásra, ölelésre vágyik. Vagy valaki azt mutatja a világnak, hogy ő milyen szomorú, mennyi fájdalmat visel el az élettől, valójában talán csak azt szeretné, hogy észrevegyék őt, beszélgessenek vele.

Mi emberek különbözőek vagyunk, mind különböző álarcokkal rendelkezünk, amiket gyakran használunk, ezért van az, hogy évekbe telhet míg valakinek elmerjük mondani, hogy mi a legnagyobb félelmünk, de még akkor sem biztos, hogy eléggé bátrak vagyunk hozzá. Némelyikünk saját maga igazi arcát sem ismeri, talán ez a legrosszabb. Nem is tudnék ettől lehangolóbb dolgot mondani, minthogy valaki azt sem tudja saját magáról, hogy igazából mitől is fél, és az ilyen valakiknek van a legnagyobb félelmük, az ő félelmük a csalódás.

De nincs is olyan ember a világon, aki még ezt ne érezte volna, és ő mégis tovább lépett a csalódott ember szerepén, és reménykedik az emberek jóságában, de aki mindig attól fél, hogy ki tudja ki és mikor fogja őt hátba támadni, akkor ő soha nem fog tudni teljes életet élni. Nem lehet az életet úgy leélni, hogy nem tudunk feltétel nélkül örülni a napsugárnak, így bizalom nélkül sem lehet élni.

Elrejtőzködhetünk egy mosoly mögé, amikor valójában nagyon rettegünk valamitől, de ezáltal a szeretteink azt fogják gondolni, hogy minden rendben van, ahelyett hogy a meghallgatásunkra vagy az megölelésünkre sietnének. Ezért fontos az, hogy azt a bizonyos álarcot a számunkra legfontosabb személyek előtt levegyük, mert ők nem arra kíváncsiak, hogy mennyi ideig tudjuk azt mutatni, hogy minden rendben van, hanem arra, hogy mi nyomja a lelkünket vagy az esetleges örömünkre.

Nincs is fontosabb dolog, minthogy valakinek megmutatni azt, hogy mi rejtőzik a felszín alatt. Létezhet a világon attól jobb dolog, mint amikor valakivel úgy beszélünk, mintha saját magunkkal beszélnénk, álarcok és titkok nélkül?