Hajnali fény

Fáradtan, mégis másképp ébredek. Mintha ez lenne születésem órája. 

A függöny mögül már kezd derengeni valami fény. Idegen az ágy, letisztultak a vonalak; otthon nélkül vagyok itt. Lassan csodálkozom rá az eddig láthatatlan világ apró titkaira. Percenként kezdek fázni, és hevülök fel. A kép a falon már az enyém, hónapokkal ezelőtt álmodtam róla.

Elnyúlok a hófehér ágyon. Egy kicsit elbódulok, de nem hagy aludni ez az idegen illat. A fürdőszobából erős szappanillat árad. Kimegyek, megmosom az arcom, próbálok magamhoz térni. Nézem az arcom a tükörben, de nem találom - idegen az arc, amelyik visszanéz rám. A szemem változott meg leginkább. Hűvös nyugalom és szenvedély gabalyodik össze benne. Az őrülettől csak egy pislogás ment meg.

Lassan öltözöm föl. Könnyű vagyok és súlyos, dübörögve siklok a szőnyeg felett. Széthúzom a függönyt, automatikus a mozdulat. és hátrahőkölök a látványtól.

Hitetlenkedve meredek magam elé. Az ablakom pontosan a mennyország kapujára néz. Nincs kétség, ez nem csak napfelkelte, nem csak pár felhő, hanem egyenesen a mennyország ajtaja.

Teljesen megfeledkezem magamról. Csak ülök és bámulok, hogy pont egy ilyen reggelen találom meg a régóta keresett feloldozást. Lassan, ahogy múlnak a percek, csendben sírni kezdek, elviselhetetlenül egyedül maradtam a csodával - ahogy mindig is volt. A nagy pillanatokban mindig magányos vagyok. Egy homályos pillanatban eljátszom a gondolattal, milyen lenne kiállni az ablakba, széttárni a karjaimat és felrepülni a mennybe - hiszen olyan közel van. De csak távolról vágyódom. 
Repülnek a percek, a lehetőség lassan foszlik szét a szemem előtt. A Kapu bezárul, a nap elbújik egy felhő mögé, és az egész ég hallgatásba burkolódzik, újra. Nem bánom, láttam, amit kellett.