Emlékszem, álltam azon a folyóparton, egyedül, és néztem, ahogy a nap vörösesen bukik alá, és zizegtek a sok füvek, és borzongtak a felhők az alkony hűvösében, és csepegtek a harmatok a szirmokon, és ciripeltek a tücskök, és olyan közel volt az ég meg a föld, hogy szinte már összefolyt minden.
És hirtelen gondolkodni kezdtem, hogy az érzések, amik bennem lapulnak, vajon most akkor jók, vagy csak fájnak, és termelem az adrenalint, mert érezni mostanság mindig érzek, szerencsére, vagy fáj, vagy boldog vagyok, de legtöbbször mindkettőt egyszerre.
Szóval sokadszorra is rájöttem, azon a furcsa estén, amikor talán csak lelkem állt azon a folyóparton, hogy tulajdonképpen minden rendben van, mert nem is lehetne ennél teljesebb az élet, mint ami most zajlik belül, az a rengeteg változás, sok könnyek, meg mosolyok, hisz így van rendben.
És hirtelen azt is érezni kezdtem, hogy szeretnek engem az istenek, mert tulajdonképpen mindent megkapok tőlük, amit csak egy ember kívánhat, lélekben legalábbis, ezer szín, érzéseket, bánatot, örömöt, percről-percre váltakozva, meg gondolat gombolyagokat, amik csak tekeregnek mellettem a fűben, és néha ugyan összegabalyodnak, na de annyi baj legyen, kibogozom azokat, egészen könnyedén.
Szóval azt hiszem, hogy akiknek érdemes, akik készen állnak, azoknak a világ végül is megmutatkozik, a maga teljes fényében, és sötétjében, az bepillantást nyerhet a csillogó-mocskostakaró alá. Teljes bizonyossággal megértheti, ha akarja, hogy az élet, az ember sokkal több, mint aminek látszik, és többé már nem érdekli, hogy a „multik”, meg a reklámok, meg a szempillaspirálok el akarják takarni előle azt, ami igazán fontos, mert többé nincs hazugság.
És az ilyen katarzisban az ember arra is rájön, hogy bár néha azt érzi, a szíve kettészakad, a sötét után a fény megvakítja, de mindez nem számít, mert csak így érdemes, teljes fenekéig mindennek, ami csak van ezen a furcsa világon, fenékig az érzelemben, a félelemben, a szerelemben, a fájdalomban, a gyászban, a szeretkezésben, az együttérzésben és a létezésben. Mert fél lábbal ezt nem lehet csinálni, fél kézzel nem lehet a napkorongot megfogni, fél szárnnyal nem lehet sem repülni, sem lezuhanni.
És azt is megértem, ekkor, ebben a furcsán szürreális pillanatban, hogy legyen akármilyen sötét felettem az ég, egy kósza, magányos fehér felhőcskét mindig találhatok, és sosem fogok már elveszni, mert látom már az élet teljességét, a megmásíthatatlan fény- és árnyjátékot, az állandó édesen kínzó lüktetést odakinn, és idebenn. És tudom már azt is, hogy csakis jó úton lehetek, csakis azon, amit nekem szántak, amit kínkeservvel találtam meg, de ez az enyém, csakis az enyém, és még nagyon messzire vezet engem.
És már nem lesz teher többé, hogy csináljam a dolgom, hogy tanuljak, hogy dolgozzak, hogy mosogassak, vagy tévét nézzek, rendet csináljak.
Kutyát sétáltassak, mindez egyszerre elviselhető könnyűséggé válik, hiszen az életnek mennie kell, belül és a felszínen, és a folyónak is meder kell, hogy folyjék, és a fának is gyökér kell, hogy nőjék, és nekem is valódi élet kell, hogy érezni tudjak benne. És az is eszembe jut, megint, hogy az istenek engem szeretnek. Mert mindig azt kapom, amire szükségem van, ha pofon kell, hát azt, hatalmasat, ha simogatás, hát azt, gyengédet, és hosszút, mindig pontosan, ami akkor és ott kell, amit még éppen elbírok viselni, semmit sem véletlen, mindent sorsszerűen. Megértem, hogy semmi sem volt hiába, sem szenvedés, sem baj, sem fájdalom, sem öröm, kellett az mind, én vagyok mindez. És szépen lassan a kép is összeáll, az életem apró, színes mozaikjai, összeállnak, egyetlen hatalmas érzéssé, és rájövök, hogy végre... végre... végre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése