Szemed kék tavában
fürdik a fekete világ, 
megszűnik minden gondolat,
megszűnnek a szavak, csend van,
csend uralja a mindent.

(Lillafüred, Hámori tó)

A szerelem függője

én igen. szépség, boldogság. önfeledtség, elmerülök bennük, semmi kétség. elkábít, láthatatlanul kering bennem, átjárja szívem, testem, lelkem egyaránt. ereim túlcsordulnak tőle, szemem előtt csodák tűnnek fel és buknak alá, megszűnik a külvilág. zenévé torzul minden zaj, fehérré. szűz hóként lebegek és a földön járok egyszerre. ha megérint az idő állni látszik, mégis, a mozdulatlan óramutató nem tartóztatja fel zuhanásom az őrületbe. félelem fájdítja meg fejem. sötét képek peregnek szemem előtt, hörgés tör fel a mélyből, melybe zuhanni kezdek. tény a szer hat, egyre erősebben. rettegéssé fajul minden szavam, gondolataim csak a megváltást várják. soha többet, még egyszer sosem. biztossá erősítem a tényt. elcsitul a világ. eső kezd hullani, narancs, mint a frissen kelő nap. szavak úsznak a levegőben, hullámzik az ég. hánykolódom, valaki elkapja a lábam. húz, nem ereszt. nem enged túl messzire szállni. már megint… megadja, amire vágyok. … mindig. … hogy tudnám nélkülözni. hisz olyan boldoggá tesz. megtölt, életet ad .… szeretem … így lettem függő. a szerelem függője.

az út
ami ledönti a látszat falát
ami segít 
ami úgy tesz
hogy még most is
elmenekülhess

Soha nem felejtünk el...

Csak állok magammal és nézem a gyilkos szakadék
Mélyén megbújó mit sem sejtő hétköznapokat
A kín és gyász tépi a megfáradt 
Szívekben élő igazi arcokat.

Üvöltő viharral küzd mind, aki eljött
A csendben hazudnak erőt maguknak egymás előtt
Csak ölelni, ölelni, s apadnak a könnyek
Csak szeretni minden megmaradt percünket.

Miért? Szólnak a fehéren feszülő ujjak szorítva egymást…
A jövőn tűnődve és gyászolva a múltat.
Nem létezik szó, csak a végtelen zord vihar, 
Tombolva küzd, mint mi az élet határaival.

Hány és hány ki nem mondott szóval tartozunk
Mi mindent ígértünk, s most csak értelmetlenül állhatunk
Millió köszönet és szeretet várt még itt reád,
S e helyett emlék, ezernyi, mi síró, könyörgő szívünkbe vág.

Az utolsó percben nincsenek szavak
Az idő végtelenül rohan, s te egyre távolabb vagy, 
Én mégis itt érezlek, a mi lelkünkben megnyugszol
Halkan, csendben, tudva, hogy a szeretet örökre szól.

Millió gyémánt az égen minden éjjel
Hosszú órákig mesél, hogy egy leszel fénnyel
A széllel, az erdő imát mormol és kér:
Csak menj tovább, az utadon,
Mi soha nem felejtünk el.

Cím nélkül

Léket vág bennem a tehetetlenség ahogy rám nézel, és tudom, épp próbálod megfejteni a pillantásom, ami ezer közül csak egy, és igazából most nem is az enyém. Egy betegség bámul rád helyettem.

Szívesen átváltoznék most. Akármi mássá, ami nem én vagyok, hogy álcázzam kicsit a gyengeséget. Bár megtehetném. Mert nem akarom, hogy ennyire félj. Csak azt, hogy könnyebb vagy egyszerűbb legyen, én pedig újra több, mint egy sápadt arcra vésett halálos ítélet.

Lennék a kedvedért...

... hang, ami a néma torkában rekedve csak üres levegőt kiált.

... a sóhaj egy élet utolsó mondata után. De a szívdobbanás is: az első.

... a gondolat, amit csak lehunyt szemmel látni.

... a gyógyszer, ami a betegség ellenszere.

... az ismeretlen a hídon, aki sem ugrani, sem maradni nem mer.

... az utolsó, aki a füledbe súgja: nem bírom tovább.

És most... én lennék a kicsi, hogy te nagy lehess.

És ahogy a fájdalom komor falai közé is egyedül lépsz be, úgy arra a messzi helyre is nélkülem indulsz majd, ahonnan nem szoktak visszajönni az emberek.

Nem tudhatom

Nem tudhatom, én csakis sejthetem,
Egyetlen egyszer, hogy tudjam, milyen
Nem mondanám el senkinek sem
Elrejteném
Mélyen
Magamban
Elfelejteném társaságban
Nem venném elő, csak ha egyedül vagyok
Nem látná senki
Csupán a vakok
Nem tudná meg senki, esküszöm neked…
Egy szemvillanást
Egy tekintetet
S én megadok mindent, amit lehet
Ennyiért egy világgal fizetek
Csak a tükör túloldalán
Halkan
Nem tudhatom, én mit festenek a szavak.