neked-veled

Valahol most gondolataidba meredsz,
Körülötted nyüzsgő életet elfeledsz.

Valahol most én is hiányzok neked,
S újra meg újra feléledek benned.

Bár most nem látsz, én ott vagyok veled,
Lenyűgözve bámulom babonázó szemed.

Érintéseimet, most nem érezheted,
Nem súghatok nevető szavakat neked.

Ott vagyok. Ott, hol a nap ragyog.
Hol a hold mosolyog, te és én ott vagyunk.

Kezek már rég nem nyúlnak

Könny és ellenállás
hatalmas mély seb lelken.

Áll és néz és nem ért,

Hogy önön szülte élve temet.

Hajóra száll idő lassan,

Csendesen siklik tova,

A rajta utazó remény

Tán a holnap vándora.

Már-már ködbe vész

E tüzes rajzolat

Melyet a lemenő nap tüze

Vörös árnyként fest oda

Hol tengerként árad

Folyóként lázad a gondolat.

Lelkek kavargó szelében

Oly nehéz egy légzés

Mely szíveket elérne

Hiú reménység…

Kezek már rég nem nyúlnak

Sem segítségért

Sem megmentésért

E kartalan csendben

Üres tekintet

Vajon mire vár?

Ha ezt megtudja,

Beköszönt a vég.

Várok rád

Mellém csorog óvatosan az este, ablakomat zörgeti a magány. Sóhajok ringanak ajkamon, átsuhannak csendesen a szobán. Arcom óvatosan némán ráhajol párnámra a fagyos félhomályba. 

Behunyt szemeim simogatnak, s gondolataim úgy fonnak át gyengéden, de mégis erősen, ahogy kéreg öleli a fát. Messze vagy, én mégis várok rád, tudom nemsokára itt leszel, és szívemmel majd betakarlak, ahogy földeket a hólepel.

Gyere hozzám ahogy vagy, hozd el a szívedet, a lelkedet.  De kérlek, hagyj el mindent, ami nem te vagy. Ha itt leszel sírok neked némán hulló tiszta könnyeket.  Ígérem, lemosom rólad a bánatot a magány szántotta napokat.

Érezlek téged, cseng fülemben hangod. Most ismét csüngök ajkadon. Hallom megremegni szívedet a vállamon. Itt az éj, látom arcodat, látom szemed csillogását, s benne látom önmagam. Érzem csókod izét. Most érzem, ahogy lángolok.

Ne, most ne szólj semmit! Most csak hallgasd velem a csend játékát.  Feküdj le mellém, ebben a bizonytalan biztonságban, elengedheted a kezemet. Úgy ölelj, úgy ringass, akár a szél, oly könnyedén. S hidd el, szavak nélkül érzem, mit szavakkal nem értenék. 

De ahogy kinyitom szemem, s érzem, ahogy távolodsz. Itt fekszem egyedül és csak nézem, ahogy eltűnik egy álom. Csak álmodtam, hogy fogod kezem, csak álom volt, hogy vállunk összeért. 

Csak álom volt, hogy itt vagy velem, egy álom, ami tovaszállt.

Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb.

Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmendék és tartson meg az emlékezet. Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Soha ne hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak. 

Temetni

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudnák értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordozok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládát és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.