Lassú tánc

Nézel rám:
Mondd, mit látsz?

Illúzió.
Álom.

Eszmélet.
Akár a pillangószárnyon
Illanó,
Suhanó boldogság.

Ritmusod vonzza lényemet,
Mint papír a lángot.

Lassú dobbanások között
Összefonódva felemésztjük egymást.
Mégis én benned,

Te bennem örök életet látsz.

Valahol, valamikor.
Talán egyszer.
Talán soha.

Éji szeánsz

Fekete blúzát bontja az éj, vadul tipródó vággyal marcangol csipke paraván mögött sikolyt nyögő kéj.

Körbe leng, megbabonáz. Adja, kínálja, de mozdulatomra elrejti, játéka csábít. Szünetlen bámul, kacér tekintete széttép és a falhoz dob, közelsége piedesztálra emel, majd a mélybe taszít. Csókja az utolsó nyarat borítja rám, leheletét csöndbe rejtem. Táncoló gyertyaláng közt kezdődik az éji szeánsz. Sötét éjjel bordó ajkak, bíbor színűre harapnak.

Töredékek

Vannak napok, amikor nagyon marja a kacagó szívet a valóság! Milyen furcsa az igazság, itt a felhők alatt! Ha beszélsz róla, vagy hallgatsz, ugyanúgy bántanak.

Mert ha az ajkak némák is és a szemek lehunyva hallgatnak, a tánc képes arra, hogy meggyóntassa a lelkeket.

Mindenre, ami bennem van és mindenre, ami ma bizonytalanul körbevesz, egy nap új kontúrokat festek.

Menekülök. Menekülök e világ elől. Fejem teli a gondolatokkal, lelkem az érzelmekkel. Emberek jobbról-balról nekem jönnek. Szakad az eső. Menekülök. Aztán hirtelen megtorpanok, megfordulok és rádöbbenek te jobban félsz őszinte tekintetemtől, mint én ítélkező szavaidtól és már te menekülsz.

Azon merengek...

Mintha láthatatlan térben, áthatolhatatlan falak között élnék. Fogy a friss levegő, megfulladok. A bizalom, mint kioltott tűzből az elenyésző füst, szökik, tűnik el mellőlem. Csalódás veti meg ágyam. Pupilláim mögé hatolnak a szennyezett szavak. Ma este lelkem szeretője a gyötrelem.
A kötelesség egy pillanat alatt megbecstelenítve hever mellettem. Hamis illúziókban ringattam magam és most széthullott ábrándok közt büntet a látszat. Nézném, amit akartam és bénultan figyelem a megerőszakolt valóságot.