Adj hangot nekem!

Dallamtalanul lapulok a hangjegyek között és csak elképzelem, ahogy ütemre hívsz. Kilépek belőled, pupillád mögül felragyogok és mosolyodba temetem önmagam.

A dalod vagyok. Kottán megírt hangtalan érzelem, vonalak közé zárt zavart értelem. Játssz! Játssz újra el! Hadd szakadjak fel ismét puha ujjaid alatt, rabod vagyok, de még soha szabadabb! Adj hangot nekem! Rongyosra gyűrj, szakadjon a papírmenedék és tartson meg az emlékezet.
Legyek benned - veled. Néha csak dúdolj, ha magával ránt a forgatag, ha elönt valami förmedvény és meghalni készülsz ott legbelül. De ne hagyd, hogy ellepjen a por a szekrény tetején megannyi megunt, feledett kotta közt. Hagyd, hogy könnyeket öltsön alakod és hangtalanul tenyerembe sírjalak.

Régimódi szerelem

Manapság oly nehéz szavakat találni az érzéseinkre. Nehezen és olykor soha nem fogalmazzuk meg igazán azt, amit érzünk és gondolunk arról az emberről, akivel a következő évtizedeket élményét szeretnék megosztani. Nem úgy, mint a régi időkben, amikor szabadon szárnyalt a képzelet, tiszta volt minden érzelem. Amikor még mindenki megélte a saját életét, átérezte és hitte is, amit a szíve súgott. Akkor még izgatottan mentek a postaládához, benne valami csodát remélve. Manapság csak csekkek, szórólapok lelhetők fel benne. És az érzelmek, már nem égetik úgy át a papírt, mint a szerelmesek szívét egykor. Néhány nyilvános oldalon közzétett régi, kopott gondolat és a remény, hogy talán az is olvassa, akinek szól.

De régen… a lopott órák, mikor csak a szemek simogattak, néma ajkak találkoztak. Aztán jött a levél, telve érzelemmel, szenvedéllyel. A kimondhatatlan a papíron öltött testet, az érzések a sorokba bújva üzentek. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,” Idézem Ady Endre sorait, most lopom csak én is a példákat. Mert manapság az érzelmek elvesztek egy éteri világban. Hol vannak már a saját gondolatok? A - butácskán is megfogalmazott- vallomások?  Elveszett a romantika. Talán igény sincsen rá. Talán mégis. Talán csak nem érünk rá.
„Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.” - írta egykoron Radnóti Miklós megfáradva, de annál nagyobb szeretettel az Ő imádott Fannijának. Pár sorba véste csupán, amit érzett, de szívből szólt minden sora. Igaz, neki nem volt ott a tévé, ami elvonta volna figyelmét az Ő, a kettejük életéről. Talán csak ennyi kellett? Nem hiszem. Többről van szó. Igényről, hogy a másik tudja fontos valakinek. Hogy hiányzik az a másik, az a társ, akit most úgy ölelne. Helyette szorítja a tollát, szeme a papírt nézi szép szerelme szemei helyett és szinte magától vetődnek a gondolatok a papírra. „Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, min ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.” - (József Attila)

Feltétel nélkül szerettek, akkor is ha nem volt viszonzás. S e szenvedélyes levelek fennmaradtak, örök emlékül a nagy szerelmeknek. Van mit tanulnunk belőle mai embereknek. Hogy ne érjük be a ridegen villódzó monitor fényével, hogy megéljük a szerelmeinket, időt hagyva a megismerésre. Hisz milyen ijesztő is felismerni a saját érzéseinket, rájönni arra, hogy van egy másik, aki nélkül nincs értelme. És igen, a legnehezebb. Mindezt szavakba önteni, elmondani neki… „Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...” (Pilinszky János)

Itt hagytad visszhangzó halk nevetésed a falakon, mosolyod fényét a képeken.

Itt hagytad a szerelmes hajnalt, magaddal vitted a mosolygó reggel hangtalan szép muzsikáját.

Itt hagyok magamból, egy megviselt lábnyomot, mi fájó szavaid tüzében húsomig beégett. 

Itt hagyom magamból parázsló jaj szavam. Magamba fojtanám, ha a világ összes szelleme nem kullogna fájó lépteim után.

 

....

 

Mert a csend hangján beszélek hozzád és képzelet szülte szemeidben olvasom gondolataid. Érzem illatod, amint idegen suhan el mellettem és visszanéz rám nem értetten, hogy most miért és ki az ki lopva lát benne hirtelen hullócsillagot. Mert naponta újra arcomra ülnek a szilánkok és földet ér bennem a puszta lelkembe zuhanó hiányod.