Csendes zokogás

Azt gondolom, hogy még mindig nem lehet elégszer kimondani, leírni, hogy semmilyen érzelmi állapot, semmiféle párkapcsolati viszonyulás nem teszi indokolttá a másik ember megalázását és megverését, vagy megfélemlítése. Sajnos sokan hisznek abban, hogy partnerük majd megváltozik, megjavul. A valóságban az első elcsattanó pofont általában követi a többi, s egyre nehezebb a kapcsolat megszakítása a bántalmazóval.

Még ma is sok férfitársam gondolja azt, hogy az erőszakos, indulatos viselkedését a férfiasság „hagyományos” jelének tekintheti. Úgy gondolhatják, a tradicionális női szerep része, hogy alárendelődjenek partnerük erőszakos viselkedésének. Hazánkban minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, olyan kapcsolati mintát látott, ahol az apja verte az anyját vagy a gyereket, esetleg mind a kettőt. A minta pedig generációkon keresztül örökségként viszik magukkal. 

Lehetetlen pontosan megmondani, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött, de vannak árulkodó jelei és tünetei a lelki és fizikai erőszaknak. A bántalmazó kapcsolatok nagyon zártak, hiába látják úgy a külső szemlélők, hogy ki kéne a nőnek lépnie, ő belül úgy érzi, hogy erre képtelen, a saját félelmei fogságában él. Egyszerűen megbénítja őket a félelem. Vaskos falakat húznak, némaságba öntik fájdalmukat és zokogni is csak csendesen mernek. Az esetek egy részében van egy pont, amikor a nő eljut oda, hogy elmeri hagyni az agresszív férjét. Mások egész életüket leélik egy ilyen kapcsolatban. Minden nőt, gyereket és férfit megillet, hogy erőszakmentes családban élhessen, ezért is olyan fontos hogy jobban figyeljünk oda az árulkodó jelekre és mondjunk nemet az erőszakra.

Az Ő élete, a te lelkiismereted, a mi döntésünk!

Kettétört valóság

Néztelek, ahogy feküdtél az ágyon, a puha meleg öntudatlanság fekete hártyája alatt. Gyönyörű volt, pedig ott sem voltál. Talán valaki más feküdt helyetted azon a gyűrött lepedőn, talán egyedül voltam, és egyáltalán semmi esélye nem volt, hogy ott legyél, és nézzem, ahogy álmodsz, hogy megremegjenek szempilláid, és eltűnjön az arcodról a sötét görcs.

Néztelek, és valami egészen furcsa érzésem támadt. Mintha már nem is te lettél volna ott, mintha ezt nem is én gondolnám, ebben a bizonytalan százillatú világban. Mintha nem is lennél, mintha nem is lennék.

A kép előttem halk és áttetsző lett, lenyeltem a pillanatot, megállt az idő, kihunytak a fények. Összetöpörödött az életem valóságának valószínűsége, mintha azon a kórházi folyosón lennék újra, ahol csak az élet és a halál van, a semmi és a minden, ahol más egyáltalán nem számít.

A másik világ, mindenféle bizonytalanságot maga után hagyva, lépett be a gyomromba. Olyan bizonyossággal láttam már, hogy nem vagy ott, hogy én sem vagyok sehol, és egyáltalán semmi sincs, és őrizgettem a nemérzeksemmit furcsaságát. Mert a következő pillanatban már semmi nem lesz ugyanaz, mert talán az oldaladra fordulsz, és szuszogsz egyet (ha egyáltalán ott voltál, de ezt sosem tudom már meg), és kettétörik a fekete varázs, és a valóság megint elzavarja ezt az édes semmit. És beszökik a fény a redőny kicsiny résein, meglibben a csipkefüggöny, és megint fogom érezni majd a levegőt, és talán szomjas is leszek, és aztán majd fel kell megint kelni.

Néha olyan jó lenne, ha tovább tartana. Ha csak egy kicsivel lenne biztosabb az álom, és bizonytalanabb a valóság. Ha olykor nem tűnne el az a kicsi fényes pont a plafonról, és ott maradhatnék abban a semmiszín érzésben, abban a félelem nélküli meggyőződésben, hogy az élet nem az, aminek látszik. 

Amikor behunyom szemem rád gondolok, te itt teremsz és szívünkkel játsszuk a közös duettet.

A téli napfény

Hát persze, hogy szép tud lenni a tél is, miért ne lenne az? Szép, amikor ködbe burkolja a lég, ha az északi hideg szél pirosra fújja ki arcomat, ha zúzmara ül meg a fák ágain. Ha hópihék táncolnak körülöttem, hogy később ropogósra érjenek a talpam alatt, csak a sötét, csak az ne kísérné ezt az évszakot. A Föld pedig kitartóan kering a nap körül sok-sok évezrede már, szívja magába az erőt, mely életet táplál belénk, s ha éppen úgy adódik, hogy a dőlésszöge kicsit összeszűkül, mi hunyorogva nézünk a napba a télben, ilyenkor kicsit jobban tán, mint tesszük azt máskor, de hiszen nem is ez a lényeg.

A lényeg az a fényben lakozik és a világosságban, mely még ilyenkor is jut nekünk, mi lenne velünk,  ha még ettől is megfosztanának minket ez égiek? Az égiek, kik gondoskodnak rólunk, lehet nyár, tavasz, akár ősz, esetleg tél.

Mint most. Bele hunyorítok a napba, ráncolom szemem, s érzem, ahogy a könny végig pereg az arcomon, de nincs baj ezzel, hiszen jó meleg. A sós íz ajkamhoz ér, s én konstatálom, a napfény újfent érdekes játékot űz velem. Megnevettet, már megint. Letörlöm őket, aztán zsebre dugom a kezeimet, szorosabbra húzom a kabátom, s viszem magammal a napfény könnyeit. Tényleg jó meleg, átmelegíti lelkem és érzem,  hogy mégis van erőm, hisz bennem dobol a szenvedély. De ne kérdezd miért. Sokszor magam sem tudom a miérteket. Csak a napfény, ami számít.