Kéklő ködök köpenyével takarja be az éjszaka a hallgatások
temetőjét, és mi ott találkozunk, ahol már minden szó felesleges. Mindig te
érkezel előbb. S akár a rémálom, úgy érek hozzád, midőn már magadra leltél a
csendben. Mindig megrémít, pedig hallod lépteim. Érzed odabenn, testedbe zárva.
Remeg a lelked, vaskezek szorítják, önmagad téped. Mindig összerezzen a vállad,
pedig képtelen a test, hogy testedhez érjen. Ujjaim csak indulnak feléd, de nem
tudnak megérinteni. Előtted állva, remegő gondolatokkal és összeharapdált
ajakkal, lelkedbe kapaszkodva keresném tekinteted. De most minden olyan más, minden
oly különös. Nem szól a száj, s a szív is hallgatag, csak a lélek sajog.
Majd hirtelen mozdulattal sarkon fordulok és hosszú fekete kabátom
meg inkább magamra húzom, s vastag gallérjaiba dörgölöm libaboros nyakam.
Derekamon szorosabbra húzom az övet, s jégcsapokká fagyott ujjaimat recsegve
szorítom ökölbe. Méltóságteljes lassú léptekkel indulok és nyugtatom dermedt
lelkem, hogy nem az én hibám. A bűnös nem én vagyok! Ahogy távolodom, zakatol bennem a gondolat: Bár tudnám mire gondolsz mikor tekinteted meredten a távolba
réved. Szemed rezdületlen mesél arról, hogyan szalad az idő, s vesztegetjük a
drága percet jelentéktelen dolgokkal. De nem érint meg az üzenet mégsem. Pedig,
ha fel tudnám mérni hallgatásod bölcsességét és szemed néma ordításait megérhetném.
Következő pillanatban egy melegséget ontó ismerős kéz fogja meg
jégé dermedt kezem. Hát itt vagy. Tudom. Érezlek. Hallom, ahogy felsikolt
mellkasomba zárt vérengző szívem. Mély sóhajokból sejtem, hogy ma is csak rám vártál.
Pillanatokba kapaszkodó létem köteleit tépázod és követsz engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése