Játssz még nekem!

Játssz még nekem egy kicsit, úgy szeretlek hallgatni! Tudod, olyan ez nekem, mint a tisztítótűz. Meghallom az ütemed, és mindent kisöpör belőlem, csak a színtiszta öröm marad. Mintha nem lennének határok többé. Nem is tudom, hogy van ez, de a dallamok mindig mást jelentenek nekem. Egyáltalán nem mindegy, hogyan, hol játszol. Néha, ha elkap az a különös hangulat, akkor a kedvenc dalaimat is újnak hallom. Valahogy mindig elbújtatsz egy-egy mosolyt, pillantást, vagy különös felhangot a sorok közé, amitől az egész olyan más lesz.

Valamikor te csempészed be a szomorúságot a bőröm alá, következő pillanatban pedig már a felszabadító, életet adó, megtisztító érzést. Ritmusod képes tisztára mosni az emberek arcát, a koszos utcagyerekek lábait, elmossa a port és a város minden mocskát.
Szerelmes vagyok beléd! Néha becsukom a szemem és azt képzelem, hogy egy kis erdőben játszol, vagy a parton, vagy egy templomban, ahol minden sarkot betölt a zene. Máskor egy kis fehér erkélyt képzelek el, sok napsütéssel és friss zsemlével. De van, hogy egész ráncosnak érzem az arcom, és egy kopott verandán ülök egy régi papucsban. Vagy egy füstös bárba kerülök egy üveg édes, bódító borral.
Mindig elrepítesz. Azt hiszem, ez az, ami nagyon kell nekem. Ismered a külön kis világom, ahová szinte bármikor el tudsz jutatni. Órákat lehet a hidakon túl barangolni, ott, ahol nincsenek határok, nincsenek szabályok, csak a puszta létezés könnyelműsége. Nem tudom, hogy van ez, hogy mindig ki tudod nyitni bennem azt a kaput. Belépni meg már egészen könnyű és onnan már nincs menekvés. Egész testemet rabul ejted, elmémet felemészted, szétszedsz majd összeraksz, megtaposol, és ha kell, simogatsz.
Néha olyan, mintha Te is velem jönnél. Akkor egész más az élmény, érzem, ahogy feloldódik a magányom, és olyan boldog vagyok, hogy bejutsz hozzám.
De az is lehet, hogy Te látsz engem vendégül és a Te világod ösvényein lépkedünk ilyenkor. Majd hirtelen az akkordok között eggyé válunk. De hát Te is tudod, aligha van mit mondanom. Csak játssz még nekem egy kicsit.

Találkozás egy angyallal

Elmerengek, s átadom lelkem a sárga leveleknek, akik halottan, csöndben fekszenek tájban, de mégis gyönyörű látványt nyújtanak éppen. Egy pillanatra, csak egy gondolatra megállok a tölgyfánál kinek öltözéke megkopott már és megölelem azt derekánál. Érzem, ahogy szívverésem együtt lélegzik az öreg tölggyel, majd megdöbbent egy kéz érintése, mert valaki a másik oldalról szintét a fát karolja.

Egy angyalt pillantok, megdobban a szívem és csodálom. Csak néz és mosolyog, nem szól. Érintése az egyetlen tavaszt öleli rám és minden mozdulata lággyá erősíti az pillanatot. Talán a kíváncsiság hajtotta ide, hogy szemléljen. Olykor önző gondolatok cikáznak a fejemben. Milyen érzés lehet egy angyalt, egy ilyen csodás lényt szeretni? Milyen lehet hozzátartozni, milyen lehet, ha Ő is szeret és nem csak a távolból álmodozom? Elenged, majd közel lép egészen az arcomhoz. Meg akarom érinteni, csak egy pillanatra, finoman, ahogy csak angyalt lehet érinteni. Bele hunyorítok a tekintetébe, ráncolom szemem, s én konstatálom, ahogy az angyal érdekes játékot űz velem. Megnevettet, leülünk az avarba, percekig csak néz. Majd elkezd mesélni, mosolygok, és minden viccedén kacagok. Mikor nevetek, látom rajta, hogy fölcsillan szeme. Mond Angyal, tán kedvelsz? Arcomban látsz valami szépet? De hogy lehetne mind ez? Hisz te Te vagy, én meg csak én. Túl szép vagy ahhoz, hogy te utánam vágyakozz. Mit művel? Mintha közelebb ülnél. Mintha lassan közeledne angyali arca az arcomhoz. A nap sütése és rozsdás barna sárgás fénye érezteti velem a csodát, majd egy hirtelen szellő furfangosan cseni el tőlem és táncot járva repíti el. Felkapja. Belekarol. Elviszi. Könnyedén repíti, s minden kavargó falevélen süvítené üzenetét. Kérlek, legalább én is hagy repüljek. Kapjon fel, karoljon át engem is a szél. Vigyen magával, óvjon, mutassa meg a világot.

Lassan, ahogy múlnak a percek, csendben sírni kezdek, elviselhetetlenül egyedül maradtam a csodával aztán zsebre dugom a kezeimet, s viszem magammal az angyal üzenetét. De aztán belém csap a felismerés. Túl kevés lennék hozzá! Kevés vagyok, hogy angyal lehessek, és vele táncoljak a felhők felett. Ő pedig nem zuhan le, nem adja fel angyali mivoltát. Lehet, jobb lenne hagyni, elrebbenni fergetegben. És könnyes szemekkel, vágyakozó mosollyal csak távolról csodálni.

Csak a lélek sajog

Kéklő ködök köpenyével takarja be az éjszaka a hallgatások temetőjét, és mi ott találkozunk, ahol már minden szó felesleges. Mindig te érkezel előbb. S akár a rémálom, úgy érek hozzád, midőn már magadra leltél a csendben. Mindig megrémít, pedig hallod lépteim. Érzed odabenn, testedbe zárva. Remeg a lelked, vaskezek szorítják, önmagad téped. Mindig összerezzen a vállad, pedig képtelen a test, hogy testedhez érjen. Ujjaim csak indulnak feléd, de nem tudnak megérinteni. Előtted állva, remegő gondolatokkal és összeharapdált ajakkal, lelkedbe kapaszkodva keresném tekinteted. De most minden olyan más, minden oly különös. Nem szól a száj, s a szív is hallgatag, csak a lélek sajog.

Majd hirtelen mozdulattal sarkon fordulok és hosszú fekete kabátom meg inkább magamra húzom, s vastag gallérjaiba dörgölöm libaboros nyakam. Derekamon szorosabbra húzom az övet, s jégcsapokká fagyott ujjaimat recsegve szorítom ökölbe. Méltóságteljes lassú léptekkel indulok és nyugtatom dermedt lelkem, hogy nem az én hibám. A bűnös nem én vagyok!  Ahogy távolodom, zakatol bennem a gondolat: Bár tudnám mire gondolsz mikor tekinteted meredten a távolba réved. Szemed rezdületlen mesél arról, hogyan szalad az idő, s vesztegetjük a drága percet jelentéktelen dolgokkal. De nem érint meg az üzenet mégsem. Pedig, ha fel tudnám mérni hallgatásod bölcsességét és szemed néma ordításait megérhetném.

Következő pillanatban egy melegséget ontó ismerős kéz fogja meg jégé dermedt kezem. Hát itt vagy. Tudom. Érezlek. Hallom, ahogy felsikolt mellkasomba zárt vérengző szívem. Mély sóhajokból sejtem, hogy ma is csak rám vártál. Pillanatokba kapaszkodó létem köteleit tépázod és követsz engem.

Az én világom

Létezik valahol egy világ, ami pont a magam fajta lelkeknek lett kitalálva. Talán azt a világot nem hét, hanem tizennégy nap alatt alkotta meg Isten nekünk, lassabban, érzelgősebben, e világ szerint érzékenyen élőknek. Oda vágyom vissza!

Tudom, hogy csak véletlenül keveredtem ide, s egyszer hazatalálok. Érzem, hogy ott az otthonom, s csak valami tévedés, hogy én most itt vagyok. Érzem, hogy már nem kell sokat itt lennem, hogy otthon lehessek.

Addig meg élem úgy a világom, ahogy a trend diktálja. Néha elfáradom, elbukom, de akkor sem adom fel! Lehet, hogy jártányi erőm sem lesz, mire az én világom kapujába érek, de oda érek egyszer, ebben biztos vagyok, s majd ott kapok gyógyírt mindenre, mit itt elszenvedtem, s a mély barázdák is kisimulnak majd, miket ez a világ, ez a divat gyűrt belém.

Egy megálmodott pillanat

A fiú nem tudta levenni róla a szemét. Órák óta csak nézi és azon kapja magát, hogy értetlenül bámul rá vissza a kékség, Rámosolyog és a kék szempár visszamosolyog. Halk andalító negédes dallam mellett egy másodpercig még élvezik a pillanatot, hogy elveszhetnek egymás tekintetében, de óvatosabbnak kell lenniük. A titok melyet régóta magukban őrizgettek néha-néha felerősödik, és ha nem vigyáznak ezekben a pillanatokban felégetheti az egész jelenüket.  Akkor pedig nem lesz több titok, nem lesz miben reménykedjenek és elvesznek a vágyak Köddé válhatnak beteljesületlen álmaik. Nem lesz semmijük, amibe kapaszkodni tudnának. Nem lesz az a reménytelen érzés a szívemben, amit akkor érez az ember, ha valamit nagyon szeretne, de nem kaphat meg.

A dallammal teli szobában hirtelen felcsendült a valóság, a dal véget ért. Majd egy hirtelen mozdulattal elkapják tekintetüket és ezzel együtt magukkal viszik mindazt, amit adtak egymásnak. A képzelgéseket, az átálmodott pillanatot, a szívdobbanást, amit akkor éreztek mikor mélyen egymást szemébe néztek. Mindketten tudják nem fog maradni semmijük csak a vágy és a titok.