Ülök ebben a bíborba burkolódzott szobában és azon gondolkodom,
hogy volt, amikor azt mondtam: szeretlek. Teljes odaadással sóvárogtam utánad,
testem minden apró rezdülésével a te hangulatodra hangolva… Néztelek és azt
hittem, ha kinyújtom a karom elérhetlek, és ha elérlek az enyém lehetsz. Most
már tudom, csak a képzeletemben érhettelek el, és csak akkor tudatosult bennem,
hogy sohasem birtokolhatlak. Mára az életem részévé váltál. Mindenütt ott vagy,
minden lépésemben és tekintetemben. S hitem, mi egykoron kóbor álomként
vonaglott az éjben, egyetlen igaz bizonyossággá nőtte ki magát: Összetartozunk.
Ez több mint a valaha elképzelt szerelem! Ez én vagyok és te. Mi vagyunk! Akkor
is ha túl messze vagy ahhoz, hogy megérintselek. A szerelem csalfa. Ez viszont
állandó, és bármikor rád nézek, ezt a biztonságot látom. S ha most ebben a
magánytól izzadó szobában kimondom, hogy szeretlek, minden egyes hang biztos alapon állva
helytállnak megkérdőjelezhetetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése