A tükörkép

Van egy pillanat, amikor egymás szemébe néztünk. Összekapcsolódik tekintetünk, s dobban a szívünk. Velem szemben áll és a tükör másik oldaláról figyel gesztenyebarna tekintetével. Én a szemem sarkából titokban vizslatom. Rajtakapjuk egymást, összevillan tekintetünk, halkan nevetünk. Ő játszik, de tudom jól, mindez csak szerep, s ha rám néz, megérint, érzem, hogy szeret. Hiába makacs, hogy önmaga előtt is tagad, mert kiesik a szerepéből. De ha eljön a pillanat, beteljesül minden álmunk és úgy érezzük, hogy mindent-mindent megtaláltunk. Mert én látom és Ő érti néma szívem.

Négy évszak - Az Ősz

                 Az ősz asszonya udvariasan kopogtat ajtódon, halkan, szégyenlősen kér bebocsátást. Nincs mit tenni, olyan kedvesen kérlel, hogy beengeded.

Titkait nem adja könnyen. Száz és száz csodáját mélyre rejti, lassan tárja fel. Néha jég hideg, néha egészen meleggé válik. Érzékeny. Makacs. Kitartó. Kosztümje komor, sötét, cipője kínosan fényes.

Mélybarna szemei bánatot hoznak, mélyen lappangó avarral-sárral kevert szenvedélyt. Zsebe gesztenyékkel kitömve, ujjai, mint kopár faágak, léptei nyomán színes levelek szállnak fel. Hangja búgó, bőre kicsit érdes. Csókja hűvös, de mély. Ölelése végtelen és hátborzongató. Inkább viszi a fényt, de ha néha ajándékot hoz, aranyos-zöldes derengésbe, bágyadt napfénybe vonja a világot. Szerelme lassan bont virágot, de ragaszkodó. Nehezen enged. Hűséges.

Sokszínű, megfejthetetlen, tele van meglepetéssel. Hol könnyeket áraszt, hol felszárítja azokat. Csendesen beszédes, reménytelenül komoly. Puha pokróc alatt álmodozik, öreg padokon ülhetsz vele.

Van benne egy kis elkésett nyári öröm, egy kicsike tavaszi súlytalanság, és észrevétlenül lopja be szívedbe az utódját.

Eltemetve

Aprólékosan becsomagoltam, majd rejtegettem, aztán vártam a megfelelő pillanatra, ami végül sose jött el. És néha-néha ha a szekrényem legsötétebb sarkában megpillantom a világos csomagolópapírt, elfog a vágy, hogy valakinek odaadhassam. Már épp hajolnék érte, mikor belül a lelkem két fele csatározni kezd egymással. A percekig tartó kétség után, bezárom az ajtót, majd nyugtatásképpen párszor hangosan is kimondom az "úgyis elavult" és a "nem tudna értékelni" mondatokat. Majd folytatom a napom, mintha semmi nem történt volna...

Néha az érzéseimmel is így vagyok. Bezárom őket jó mélyre, hogy senki véletlenül se lássa, hogy nekem mi fáj, vagy mit gondolok, esetleg titokban minek örülök.  Könnyebb kis elrejtett csomagokat cipelni, mint a felszínen hordozni az összes szégyellt es fájó sebhelyet. Egyszer aztán betelik ez a kamra is, és eljön a perc, mikor szabadjára kell őket engedni.

Kibontani az összes csomagot, vagy legalábbis párat, hogy könnyebben folytathassam az utam. Néhányat nyitogatok szinte nap, mint nap, hétről hétre.

Sokszor a beléjük zárt fájdalmat nem is érzem, vagy esetleg a kínosabb eseteket ma már viccesen mesélem egy-egy ismerősnek. Az idő sokszor tényleg segít.

De néha kezembe akad egy jól bezárt darab, aminek súlyát az eltelt hónapok, évek sem könnyítettek meg. Kíváncsiságomat ilyenkor a félelmem nem tudja felülmúlni, és kinyitom azt, aminek talán örökre a csend és magány birodalmában kellett volna maradnia.

Tudom én, hogy nem jó belülről temetkezni és a mérgek, amiket magammal hordózok, csak nehezítik utam, de sokszor úgy érzem a valóság túl kegyetlen számomra. Gyenge vagyok a saját keresztem felemeléséhez.

És nem írnek róla, ha valaki nem adott volna nekem néhány napja egy ládat és kulcsot, hogy zárjam be, temessem olyan mélyre, amilyenre csak tudom. A sír kész, a gyásznép összegyűlt, a búcsú beszed megírva. A ládat lezárom, majd szépen lassan leeresztik, a föld rákerül, néhányan még felszólalnak, megemlékeznek róla. Majd lassan mindenki elvonul, csak én maradok ott szívemben azzal, amit a ládába kellett volna temetnem.

Várlak

Magamhoz engedlek, majd védem magam: azzal magyarázom a lehetetlent, hogy gondolatom az egyetlen, amit sosem tudsz érinteni. Szétzúzott verseny magammal-teveled és talán nem is az én hibám, mikor magadra hagylak, most mégis várlak. Látlak magam előtt, ahogy végigfutsz a városon és talán könnyed léptekkel befordulsz a sarkon.

Már látlak. Mozdul tétova kezem, lehunyt szemmel a sötétben angyali arcod keresi vágyakozva, jéghideg hálót szakít a semmiben. Vágyom és álmodom, hogy ajkad, szemed újra és újra érintem. Mintha csak itt feküdnél halkan, pilláid árnyékában játszanád életünk, és mosolyra húzod néma ajkad, ahogy ujjam arcodat érinti.
Majd hirtelen eltűnsz, a csendet megtöröm, vagy a képzeletem játszik? Várlak és közben érzem rám dőlt ez az este. Fény helyett hangok teste szűrődik szobámba, s pillanatok alatt rádöbbenek, egymagam ülök a homályba.