Te már talán alszol

Most jó volna Istennek lenni, csak odaülni melléd az ágy szélére és vigyázni az álmod hajnalig... ezt tenném, ha engednéd. Ez az írás csak azért van, hogy beszélhessek hozzád úgy, hogy ne legyek teher, hogy veled lehessek úgy, hogy ne kelljen elviselned.
Úgy szeretnélek feloldozni, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásod, amikor éppen ráparancsolsz magadra.

Olyan hihetetlen ez az egész, lebegünk, zuhanunk, lebegünk, aztán határozott vonallal véget vetsz ennek és már nekem van lelkiismeret furdalásom, hogy megcsókolnálak. Szerelem. 

Látod, van ilyen. Ne kérdezd ki vagy, ne kérdezd, mit akarsz. Csak érezd, van isten, és olyan pillanatokat adott nekünk, amit más talán az álmaiban sem ismer.  Édesem... hát mi lehet ennél több? Zuhanok és lebegek egyszerre. Megőrjítesz, lebegtetsz és elaltatnál, ha hagynád magad. Nem akarok gondolkodni, csak akarom, hogy szeress.

Összetörve kínlódom, morzsolom  a pillanatokat, hogy megint szenvedhessek attól, hogy nem mersz szeretni. Összeszorítod a szád, megtagadod, aki igazán vagy, és kérsz: engedj el elengedlek és közben meghalok, hát így szeretlek.

Megőrülök, hiszen érzem, hogy velem vagy boldog. Idebújsz, átölellek. lebegünk és ez a szerelem és elengedlek, mert nem tudlak nem szeretni. Lehetnék erősebb, megvédhetnélek attól, hogy eldobd, amire vágytál. De nem teszem. Leteszed a telefont. Elalszol. Azt hiszed így egyszerűbb.

Holnap mész, hogy szabad legyél, de nézz magadba kicsit... voltál már szabadabb, boldogabb, mint mikor egymást szorítottuk? Hát ez az őrület. Ez a lebegés, ez a szerelem.

Zuhanok. Lebegek. Zuhanok. Mondd, mit teszel velem? Mit teszünk mi egymással? Mi két csók között szakítunk. Mi lebegünk a zuhanásban. Mi csak szerelmesek lettünk, úgy, ahogyan ennek a szónak léteznie kellene. Mi elvesztünk egymásban. Ott ülök az ágy szélén, láthatatlanul, te azt hiszed egyedül vagy, nincs félelem, csak álmodsz, én meg csak simogatlak a semmiből és őrzöm az álmod....

Hello Szeretet

Azon gondolkozom vajon mire jó a szeretet! Egyáltalán mit jelent valójában ez a bűvös szó?

SZERETET

Kit tudunk szeretni? Igazán és tiszta szívvel szeretni? Egyáltalán: tiszta-e a szívünk? 

És ha nem, akkor mitől: mi szennyezi, mérgezi meg és miért?
A legszebb, s az ember életének kiteljesedése szempontjából a legfontosabb érzésről van szó, melynek lényegéhez elválaszthatatlanul hozzá van kapcsolva: a boldogság, a harmónia, a szépség, az öröm, a felelősség. Igen, a "felelősség".a "Kis herceg" is tisztában volt vele. Vajon tudjuk, mi az igazi szeretet? Vagy csak úgy csinálunk, mint ha tudnánk?
Mert ha tudnánk, mi a "szeretet" lényege, biztosan kevesebb boldogtalan, magányos, félelemben élő, napjait örömtelenségben eltöltő ember élne a földön. S ha tudnánk, mi a szeretet és a felelősség között az összefüggés, biztosan egyre kevesebben várnánk el a másiktól, hogy kapjunk tőle szeretetet, ahelyett, hogy mi adnánk, mégpedig számolatlanul, dekázás nélkül. Mert a felelősségérzet miatt megtanítanánk szeretteinket is szeretni, segítenénk nekik megszabadulni boldogtalanságuk okától, s figyelnénk másokra, nem csak magunkra.
Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki, vagy félünk, vagy.
Hatalmas képességek és vágyak élnek bennünk a szeretetre. Sokan mégsem tapasztalják meg az emberi szeretet örömét, mert félnek mások elutasításától és közönyétől. Gyakran szenvedünk a magánytól, a frusztrációtól, az érzelmi és lelki éhezéstől. Nem merjük megmutatni énünket, mert használhatatlannak és csúnyának tartjuk magunkat. Védekezésül ösztönösen falakt építünk, mert attól félünk, hogy a többiek elutasítanak minket.

Négy évszak: Az Ősz

Az ősz asszonya udvariasan kopogtat ajtódon, halkan, szégyenlősen kér bebocsátást. Nincs mit tenni, olyan kedvesen kérlel, hogy beengeded. Titkait nem adja könnyen. Száz és száz csodáját mélyre rejti, lassan tárja fel. Néha jég hideg, néha egészen meleggé válik. 

Érzékeny. Makacs. Kitartó. Kosztümje komor, sötét, cipője kínosan fényes. Mélybarna szemei bánatot hoznak, mélyen lappangó avarral-sárral kevert szenvedélyt. Zsebe gesztenyékkel kitömve, ujjai, mint kopár faágak, léptei nyomán színes levelek szállnak fel. Hangja búgó, bőre kicsit érdes. Csókja hűvös, de mély. Ölelése végtelen és hátborzongató. Inkább viszi a fényt, de ha néha ajándékot hoz, aranyos-zöldes derengésbe, bágyadt napfénybe vonja a világot. Szerelme lassan bont virágot, de ragaszkodó. 

Nehezen enged. Hűséges. Sokszínű, megfejthetetlen, tele van meglepetéssel. Hol könnyeket áraszt, hol felszárítja azokat. Csendesen beszédes, reménytelenül komoly. Puha pokróc alatt álmodozik, öreg padokon ülhetsz vele.Van benne egy kis elkésett nyári öröm, egy kicsike tavaszi súlytalanság, és észrevétlenül lopja be szívedbe az utódját.

Álarcok

Az emberek többsége különböző álarcokat visel, ezzel szeretnék elrejteni, leplezni félelmüket vagy az igazi énjüket. Talán az élet túl rövid ahhoz, hogy igazán megismerjünk mindenkit, hogy tudjuk a szíve mélyen valójában mire is vágyik, vagy esetleg, hogy mitől retteg.
Mitől van az, hogy mi emberek legféltettebb kincsünkként őrizzük titkainkat, igaz valónkat?
Az egymással szembeni bizalmatlanságunk már szinte a vérünkben van, hisz óvodában is félve kezdtünk eljátszani számunkra idegen gyermekekkel, nem mertük velük megosztani a játékainkat. Ekkor még számunkra a legnagyobb kincs a játékok voltak, hisz azt tudtuk, hogy a miénk, és már akkor bennünk volt az-az érzés, hogy amit féltünk azt nem lehet mindenkivel megosztani.

Most ez a kincs átalakult, s a szívünknek hívjuk. Jól átgondoljuk, hogy kinek is nyílunk meg igazán, mert az élet megtanított minket arra, hogy nem bízhatunk meg mindenkiben, ezért van az, hogy sokan nem is ismerik igazán egymást, hisz soha nem lehetünk eléggé biztosak benne, hogy akiben megbízunk, egy váratlan furdalttal nem támad minket hátba. De akkor mi értelme van az egésznek? Mi értelme van egyáltalán annak, hogy megosztjuk valakivel a titkainkat?

Az ember egy társas lény, talán bele bolondulnánk saját magunk világába, ha valakivel ezt nem osztanánk meg. Hisz gondoljunk csak bele, ha olyan világban élnénk ahol teljesen megszűnt a bizalom és az érzéseinket, vágyainkat nem osztjuk meg senkivel, csak magunknak tartogatjuk, milyen szörnyű világ lenne az, felesleges lenne a beszéd, és még talán a gondolkozás is. Hiszen mi emberek ezért vagyunk mások a gépektől, hogy mi gondolkodunk, érzünk, vágyakozunk, csodálkozunk, remélünk és még ezernyi érzés kavarog bennünk, amik csak arra várnak, hogy a felszínre törjenek. De sajnos bizalmatlanok vagyunk egymással szemben, ezért viselünk álarcokat, nem akarjuk megmutatni, hogy valójában mi is sebezhetők vagyunk, azt sem szeretnénk, ha más valaki rájönne arra, hogy egy szerelmi csalódás nekünk is ugyanannyira fáj, mert akkor talán akiről eddig a barátai azt gondolták, hogy ő egy erős személyiség valójában csak egy kisgyermek aki gondoskodásra, ölelésre vágyik. Vagy valaki azt mutatja a világnak, hogy ő milyen szomorú, mennyi fájdalmat visel el az élettől, valójában talán csak azt szeretné, hogy észrevegyék őt, beszélgessenek vele.

Mi emberek különbözőek vagyunk, mind különböző álarcokkal rendelkezünk, amiket gyakran használunk, ezért van az, hogy évekbe telhet míg valakinek elmerjük mondani, hogy mi a legnagyobb félelmünk, de még akkor sem biztos, hogy eléggé bátrak vagyunk hozzá. Némelyikünk saját maga igazi arcát sem ismeri, talán ez a legrosszabb. Nem is tudnék ettől lehangolóbb dolgot mondani, minthogy valaki azt sem tudja saját magáról, hogy igazából mitől is fél, és az ilyen valakiknek van a legnagyobb félelmük, az ő félelmük a csalódás.

De nincs is olyan ember a világon, aki még ezt ne érezte volna, és ő mégis tovább lépett a csalódott ember szerepén, és reménykedik az emberek jóságában, de aki mindig attól fél, hogy ki tudja ki és mikor fogja őt hátba támadni, akkor ő soha nem fog tudni teljes életet élni. Nem lehet az életet úgy leélni, hogy nem tudunk feltétel nélkül örülni a napsugárnak, így bizalom nélkül sem lehet élni.

Elrejtőzködhetünk egy mosoly mögé, amikor valójában nagyon rettegünk valamitől, de ezáltal a szeretteink azt fogják gondolni, hogy minden rendben van, ahelyett hogy a meghallgatásunkra vagy az megölelésünkre sietnének. Ezért fontos az, hogy azt a bizonyos álarcot a számunkra legfontosabb személyek előtt levegyük, mert ők nem arra kíváncsiak, hogy mennyi ideig tudjuk azt mutatni, hogy minden rendben van, hanem arra, hogy mi nyomja a lelkünket vagy az esetleges örömünkre.

Nincs is fontosabb dolog, minthogy valakinek megmutatni azt, hogy mi rejtőzik a felszín alatt. Létezhet a világon attól jobb dolog, mint amikor valakivel úgy beszélünk, mintha saját magunkkal beszélnénk, álarcok és titkok nélkül?

Hajnali fény

Fáradtan, mégis másképp ébredek. Mintha ez lenne születésem órája. 

A függöny mögül már kezd derengeni valami fény. Idegen az ágy, letisztultak a vonalak; otthon nélkül vagyok itt. Lassan csodálkozom rá az eddig láthatatlan világ apró titkaira. Percenként kezdek fázni, és hevülök fel. A kép a falon már az enyém, hónapokkal ezelőtt álmodtam róla.

Elnyúlok a hófehér ágyon. Egy kicsit elbódulok, de nem hagy aludni ez az idegen illat. A fürdőszobából erős szappanillat árad. Kimegyek, megmosom az arcom, próbálok magamhoz térni. Nézem az arcom a tükörben, de nem találom - idegen az arc, amelyik visszanéz rám. A szemem változott meg leginkább. Hűvös nyugalom és szenvedély gabalyodik össze benne. Az őrülettől csak egy pislogás ment meg.

Lassan öltözöm föl. Könnyű vagyok és súlyos, dübörögve siklok a szőnyeg felett. Széthúzom a függönyt, automatikus a mozdulat. és hátrahőkölök a látványtól.

Hitetlenkedve meredek magam elé. Az ablakom pontosan a mennyország kapujára néz. Nincs kétség, ez nem csak napfelkelte, nem csak pár felhő, hanem egyenesen a mennyország ajtaja.

Teljesen megfeledkezem magamról. Csak ülök és bámulok, hogy pont egy ilyen reggelen találom meg a régóta keresett feloldozást. Lassan, ahogy múlnak a percek, csendben sírni kezdek, elviselhetetlenül egyedül maradtam a csodával - ahogy mindig is volt. A nagy pillanatokban mindig magányos vagyok. Egy homályos pillanatban eljátszom a gondolattal, milyen lenne kiállni az ablakba, széttárni a karjaimat és felrepülni a mennybe - hiszen olyan közel van. De csak távolról vágyódom. 
Repülnek a percek, a lehetőség lassan foszlik szét a szemem előtt. A Kapu bezárul, a nap elbújik egy felhő mögé, és az egész ég hallgatásba burkolódzik, újra. Nem bánom, láttam, amit kellett.

 

Megtaláltam önmagam

Emlékszem, álltam azon a folyóparton, egyedül, és néztem, ahogy a nap vörösesen bukik alá, és zizegtek a sok füvek, és borzongtak a felhők az alkony hűvösében, és csepegtek a harmatok a szirmokon, és ciripeltek a tücskök, és olyan közel volt az ég meg a föld, hogy szinte már összefolyt minden.

És hirtelen gondolkodni kezdtem, hogy az érzések, amik bennem lapulnak, vajon most akkor jók, vagy csak fájnak, és termelem az adrenalint, mert érezni mostanság mindig érzek, szerencsére, vagy fáj, vagy boldog vagyok, de legtöbbször mindkettőt egyszerre.

Szóval sokadszorra is rájöttem, azon a furcsa estén, amikor talán csak lelkem állt azon a folyóparton, hogy tulajdonképpen minden rendben van, mert nem is lehetne ennél teljesebb az élet, mint ami most zajlik belül, az a rengeteg változás, sok könnyek, meg mosolyok, hisz így van rendben.

És hirtelen azt is érezni kezdtem, hogy szeretnek engem az istenek, mert tulajdonképpen mindent megkapok tőlük, amit csak egy ember kívánhat, lélekben legalábbis, ezer szín, érzéseket, bánatot, örömöt, percről-percre váltakozva, meg gondolat gombolyagokat, amik csak tekeregnek mellettem a fűben, és néha ugyan összegabalyodnak, na de annyi baj legyen, kibogozom azokat, egészen könnyedén.

Szóval azt hiszem, hogy akiknek érdemes, akik készen állnak, azoknak a világ végül is megmutatkozik, a maga teljes fényében, és sötétjében, az bepillantást nyerhet a csillogó-mocskostakaró alá. Teljes bizonyossággal megértheti, ha akarja, hogy az élet, az ember sokkal több, mint aminek látszik, és többé már nem érdekli, hogy a „multik”, meg a reklámok, meg a szempillaspirálok el akarják takarni előle azt, ami igazán fontos, mert többé nincs hazugság.

És az ilyen katarzisban az ember arra is rájön, hogy bár néha azt érzi, a szíve kettészakad, a sötét után a fény megvakítja, de mindez nem számít, mert csak így érdemes, teljes fenekéig mindennek, ami csak van ezen a furcsa világon, fenékig az érzelemben, a félelemben, a szerelemben, a fájdalomban, a gyászban, a szeretkezésben, az együttérzésben és a létezésben. Mert fél lábbal ezt nem lehet csinálni, fél kézzel nem lehet a napkorongot megfogni, fél szárnnyal nem lehet sem repülni, sem lezuhanni.

És azt is megértem, ekkor, ebben a furcsán szürreális pillanatban, hogy legyen akármilyen sötét felettem az ég, egy kósza, magányos fehér felhőcskét mindig találhatok, és sosem fogok már elveszni, mert látom már az élet teljességét, a megmásíthatatlan fény- és árnyjátékot, az állandó édesen kínzó lüktetést odakinn, és idebenn. És tudom már azt is, hogy csakis jó úton lehetek, csakis azon, amit nekem szántak, amit kínkeservvel találtam meg, de ez az enyém, csakis az enyém, és még nagyon messzire vezet engem.

És már nem lesz teher többé, hogy csináljam a dolgom, hogy tanuljak, hogy dolgozzak, hogy mosogassak, vagy tévét nézzek, rendet csináljak.

Kutyát sétáltassak, mindez egyszerre elviselhető könnyűséggé válik, hiszen az életnek mennie kell, belül és a felszínen, és a folyónak is meder kell, hogy folyjék, és a fának is gyökér kell, hogy nőjék, és nekem is valódi élet kell, hogy érezni tudjak benne. És az is eszembe jut, megint, hogy az istenek engem szeretnek. Mert mindig azt kapom, amire szükségem van, ha pofon kell, hát azt, hatalmasat, ha simogatás, hát azt, gyengédet, és hosszút, mindig pontosan, ami akkor és ott kell, amit még éppen elbírok viselni, semmit sem véletlen, mindent sorsszerűen. Megértem, hogy semmi sem volt hiába, sem szenvedés, sem baj, sem fájdalom, sem öröm, kellett az mind, én vagyok mindez.  És szépen lassan a kép is összeáll, az életem apró, színes mozaikjai, összeállnak, egyetlen hatalmas érzéssé, és rájövök, hogy végre... végre... végre...

Bekezdés

Talán soha nem hittél a csodákban, s mesebeszédnek tartottad az idegen világok legendáit. De tudd meg, valahol létezik egy világ, amelyről még nem hallottál. Képzeletből született és gondolatból, egy hang alkotta. Amiről szólni fog ez a könyv talán semmi köze sem lesz a valósághoz, de az is meglehet, hogy valami kis apró részletből fakadt gondolatok szövevénye áll össze a fejembe. Mert amit itt írok, az nem mindig én leszek. Csak hagyom majd, hogy az írás oda vigyen, ahova akar. Nem biztos, hogy bármi köze lesz hozzám annak, ami általam születik.

De lesznek gondolatok az életemről, a jó és a rossz dolgokról, a világról, amiben élek. Hogy miért? Talán útkeresés, talán szárnypróbálgatás, talán egyszerű exhibicionizmus. De az is lehet, hogy csak azért, mert élvezem. Igen, mindig is nagy fantáziával áldottak meg fentről. Szeretek írni, és úgy gondolom, néha van is értelme.

Ezt én írom, hogy tudjátok: Van egy világ, melyet nem kell keresni, hogy megtaláld. Eme világ ott van, ahol véget ér a valóság és elkezdődik a képzelet. Mert van egy világ, ahol bármi lehetséges.

Gyere és indulj el velem a képzelet szárnyain oda ahová csak önmagadból legbelülről vagy képes útra kelni.