Mesés karácsony

Az ünnepi őrületben bár névlegesen mindent mások örömére teszünk, mégis elfelejtünk látni, érezni, megtapasztalni. Hát én figyeltem, és csodákat láttam.

Láttam Holle anyót. A Nyugatinál lépkedett. Hóna alatt egy hatalmas fenyőfaágat cipelt, hosszú, ezüst haja meg-meglebbent a téli szélben. Annyira nem illett a Westend környékén szaladgáló, az ajándékok beszerzését az utolsó pillanatra hagyó forgatagba, hogy nem volt nehéz felfigyelnem rá. Mintha valóban a meséből lépett volna ki a maga koros-kortalanságával. A fenyőág eltúlzottan nagynak tűnt törékeny testalkatához képest, hosszú fekete kabátja pedig túl vékonynak sejlett a mínuszokban. De nem fázhatott, vágtatott át serényen a zebrán éppen előttem, aki a meleg autóból szemléltem őt.

Nem sokkal később lassú, álmatag pelyhekben hullani kezdett a hó. Épp hogy csak.

Hazaért Holle anyó… – gondoltam.

Láttam Télapót is. Ott ült a troli megállóban. Lábai mellett hatalmas zsákok gyűltek, talán nem talált minden gyereket otthon. A piros maskarát is levette már, ócska pufi kabátot és fekete nadrágot viselt, csak a hosszú, ősz szakálla emlékeztetett valódi önmagára. A tekintete is szúrósabb volt, mint az egy Mikulásnál megszokott, és amikor kíváncsian közelebb léptem, jól kivehetővé vált a hóna alatt szorongatott félig már üres (vagy félig tele?) boros flakon.

Lehet, hogy nem is a Télapó, csak egy öreg hajléktalan? Vagy egy hajléktalan Télapó?

Ám ekkor a hetvenhatos troli megállóját csilingelő muzsika töltötte be. Télapó előbányászott a kabátja belső zsebéből egy mobiltelefont. "Persze, megyek már, megyek…" – dörmögte érdesen, mégis lágyan az apró készülékbe. Aztán felállt, és a szemetesbe hajította az üveget.

Láttam egy Angyalt is. Nem volt több száz centiméternél. Szőke göndör fürtjei kikandikáltak a kötött sapka alól, amelyhez színben passzoló kesztyűt és divatos kabátkát viselt.

Szemlátomást untatta a karácsony küszöbére oly jellemző felhajtás. Ő már csak egyre vágyott: a színes fényekben pompázó fa alatt bontogatni az ajándékokat. "Mikor megyünk már?" – kérdezgette egy hároméveshez illő komolysággal és sértődöttséggel az anyukáját a hatalmas ruhaboltban. A mama viszont rá se hederített, egyre türelmetlenebbül próbált egy ruhát találni, amiben majd elkápráztathatja a családot, miután minden készen áll az ünneplésre.

Az angyal rám nézett. Nagyon kékek voltak a szemei. Úgy tűnt, szórakoztatja a "szemezésünk", kicsit még unatkozni is elfelejtett. Rám nevetett. Én meg rá.

Aztán az anyukája kézen fogta, és már húzta is a pénztár felé. Egy egyszerű fekete ruha mellett döntött. Próbálás nélkül. Arra nincs idő. Még át kell vinni a gyereket a nagyszülőkhöz, meg kell főzni a halászlét, fát díszíteni, becsomagolni az ajándékokat, egy-két kedves üdvözlő sms-t küldeni, megsütni a bejglit, inget vasalni a férjének, hazahozni a gyereket, satöbbi.

Azt talán észre sem vette, hogy egy Angyal kíséri őt…

A gyönyör kertje

Füstölgő hamvad csendben, égő gyertyák narancsos homálya között fekszem.
Jön már… közeleg a vesztem! Átkarolja testem meztelen szülöttjét hideg tenyerével. Összeér a szánk és eltűnik a valóság, csak mi ketten létezünk.

Feszengek, mert nem tudok másra figyelni, csak a vágyra, ami fogva tartja testemet. Forr a vérem, erősen lüktet az ereimben, szívem hevesen ver, szaggatottan lélegzem, Bőröm követeli érintésedet, ajkaim csókodért esedeznek. Bűnös álmaimba temetkezem, itt nem láthat senki sem. Legyőzve félelmemet, átadom magam neked.

Vágyakozóan, hím ördögként csábítalak ágyamba és engedek minden kísértésednek. Szenvedélyem csillapíthatatlan, mohón követelem érintésedet. A parázs fellángolt, vörös fénye elöntötte testünket, agyunk kikapcsolt, és egymásba olvadtunk a kéj kénköves poklában, ami a mennyeket hozza el.

Ruhám ólomként nehezedik felhevült bőrömre, melytől pillanatok alatt megszabadítasz. Meztelenségünk ajzószerként hat, akarlak már egészen. A vágy édes illata megrészegít, kiéhezett vadként akarom mindenedet. Ágyékom lüktetése elviselhetetlen, kitárulkozol nekem. Szorosan húzlak magamba, egyre mélyebbre, várva a csodás kielégülést. Gyors lélegzetem sikolyt hordoz számodra, mely hangos mégsem kínzó, őrjítően kitartó testünkre feszülő kéjt kelt bennünk.

Ó, még! Zuhanj, szédülj velem! Zihálj! Nyögj! Fogad be a minő érzést forró gyönyörét. Izzadj, testünk forró lávaként terüljön szét szerelmi fészkünk édes homályába!
Reszketve gátlások nélkül jutunk el gyönyör kertjéhez és tudom, közel már a kielégülés.
A sötét szobát betöltik vad sóhajaink és a vágy mézédes illata. Mely bódítóan hat érzékeimre. Kipirultan, verejtékben úszva, hevesen dobogó szívvel, adjuk át magunkat a beteljesülés hatalmas erejének, mely átjárja egész testemet. Kielégült percek halmaiban, csenddé válunk egymás karjaiban. Mosolyogsz, s én csak figyelem, ahogyan fáradtan is szeretsz.

Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet!

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem.

És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában.

Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. 

Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. 

Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. 

Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

Néma vallomás

Hogy is lehetne körül írni egy érzést? Nem, talán tényleg nem tudom elmondani milyen az, ha az ember szeret, amikor igazán szerelmes.
Szeretem a hangját, ahogy a szellőnél könnyedebben simogat. A gyengédségét, amivel óv a valóságtól. 

A gondolatát szeretem, a tudatot, hogy van. Nem is igazán a nagy dolgokat, vagy hőstetteket, csak azt a sok kis apró részletet, amitől annyira egész lesz. Egy álmos hajnalon, a párnán elterülő kócos haját, fürdés után a saját, tiszta illatát. Hallgatni, ahogy a semmiről, álmokról mesél, feltárja a vágyait és közelebb engedd magához. Néha ahogy a legváratlanabb pillanatokban megölel és pont akkor, amikor szükségem van rá. Vagy, hogy érzem és ő érzi az én minden rezdülésemet.
Ezt a páratlan összhangot szeretem, ami két ember között észrevétlenül feszül. A mindent elmondó pillantásokat, a csendben megbújó hangtalan vallomásokat. Mert aki igazán szeret, az nem is beszél. Csak rád néz némán, szótalan és hiába várod, hogy mondja ki, hogy tudjad.

De a tekintette, ahogy beléd lát és az érzés, hogy már a közelében valami megnyugtató melegség jár át, igen, abból tudod, hogy számíthatsz rá. És leírhatatlan. Sokszor csak ül az ember és azon gondolkodik, hogy mondja el neki, neki, aki mindennél fontosabb. A tudtára kellene adni valahogyan. Ezer tervet sző, megszületik több száz gondolat, de amikor eljön a pillanat, csak áll és nem jönnek a szavak.

Igen, valami ilyen lehet a szerelem. Egy pillantásba burkolt néma vallomás. Mindennél szebb és tisztább.

Erőszak a családon belül

Kép: NANE

Ezerféle elképzelés tartja magát, arról, hogy mi minősül valójában családon belüli erőszaknak. Ilyen például Andrew Klein nézete, mely szerint: „A családon belüli erőszak olyan viselkedés, melynek során törnek a csontok, és az emberek kórházba, vagy éppen a hullaházba kerülnek”.

A magam részéről családon belüli erőszaknak tartok minden kényszert, az agresszív megnyilvánulásokat, a nagyobb fizikai erővel való visszaélést, a lelki terrort, a gazdasági kiszolgáltatottsággal való visszaélést.

A családon belüli erőszakkal foglalkozó szakemberek azt mondják, nagyon sok olyan indok van, amit a bántalmazott nők felsorakoztatnak annak megindokolására, hogy miért maradnak benne egy ilyen embertelen, méltatlan helyzetben. 

A legtöbbünknek az otthon jelenti a nyugalmat, a biztonságot, a békét, a szeretetet, mindazt az energiát, ami segít abban, hogy helyt tudjunk állni a világban. Vannak azonban nők, és gyermekek, akik az otthonukban csak rettegést és fájdalmat, félelmet és borzalmat élik át nap, mint nap. Sokkal több nőt és gyermeket érint a néma bűnözés, a családon belüli erőszak, mint azt gondolnánk. 

Nem telik el nap, hogy ne olvassunk, lássunk történeteket, melyekről mindenki azt gondolja, ez csak mással történhet meg. Miközben ha jobban körülnézünk, ha belátunk a zárt ajtók mögé, megdöbbentő, hogy hány szomszédasszonyukat, kolléganőnket érinti mindez. Az érintettek szégyenként cipelik magukkal sorsukat, sokszor legközelebbi hozzátartozóiknak sem mernek beszélni róla.

De fájdalmat okozni nemcsak ütéssel, rúgással, harapással lehet. A szavakba öntött kegyetlenkedés ugyanolyan fájdalmas tud lenni, mint a testi bántalmazás sebei, bár láthatatlanok, súlyos sérüléseket képesek okozni.

Mégis miért nem lépnek ki a bántalmazott nők a kapcsolatból? Ezer oka lehet! 

Nem mer, nem tud lépni. Hallgat, elhallgat, titkol, reméli, hogy rossz álom az egész, hogy ez nem is vele történik meg. Keresi istenét, felszabadítóját, megváltóját, hisz a csodákban - mert sokkal többet nem tehet. Lebénítja a reménytelenség. Úgy érzi, nincs kiút helyzetéből, nincs ereje, támasza, lelki és anyagi lehetősége a változtatásra. Úgy érzi, bolondnak tartaná a világ, ha kiteregetné családi szennyesét. A valóság pehelysúlya az övé, szemben a látszat nehézsúlyával. Ezzel a silány adománnyal nem indulhat ringbe.

S ott vannak a gyerek résztvevők. Aligha hárul bárkire is olyan hálátlan szerep, mint rájuk. Ők bebújnak tarka szobájuk oltalmába, játékokkal bástyázzák körül magukat és kacagnak, hogy elűzzék a szorongásuk lidércét. Csak este, amikor minden csendes és korom sötét, jönnek elő a félelemfojtogató szellemei. Fülükre húzzák paplanjukat, azon keresztül hallgatóznak: az elfojtott sziszegések vagy a tomboló üvöltések aznap esti meséjét. Ők csupán békét akarnak, jogos gyermeki jussukat. Ők nem döntenek, és nem ítélkeznek. Szeretik a darab mindkét szereplőjét, és csak arra vágynak: hagyják, hogy ne szűnjön meg bennük ez az érzés. Hogy ne kelljen utálniuk egyik felet sem.

Többek között ezért is írok erről a témáról, mert szeretném, ha jobban odafigyelnénk egymásra, ha tudnák azok, akik rettegésben élik napjaikat, hogy nekik is van joguk a méltóságteljes és boldog élethez. Vegyük észre az intő jeleket és ne hunyjunk szemet az erőszak felett! Tudom fura érzéseket válthat ki, hogy pont egy férfi ír erről a témáról, de nekünk férfiaknak óriási a felelőségünk. A férfiak szerepe fontos az erőszak elleni harcban. Nem szabad engednünk, hogy ez a rohamosan terjedő brutalitás tovább fejlődjön.

Végre értsük meg, hogy az erőszak már nem magánügy! Nem szabad némán hallgatni, a téma fontos és mindenkiben sok érzést, egyesekben indulatot kavar. Aki elszenvedi, aki végignézi, s aki csak hallomásból ismeri. S persze, aki elköveti.

Mert Babits Mihály szavaival élve: „…vétkesek közt cinkos, aki néma."