Néma vallomás

Hogy is lehetne körül írni egy érzést? Nem, talán tényleg nem tudom elmondani milyen az, ha az ember szeret, amikor igazán szerelmes.
Szeretem a hangját, ahogy a szellőnél könnyedebben simogat. A gyengédségét, amivel óv a valóságtól. 

A gondolatát szeretem, a tudatot, hogy van. Nem is igazán a nagy dolgokat, vagy hőstetteket, csak azt a sok kis apró részletet, amitől annyira egész lesz. Egy álmos hajnalon, a párnán elterülő kócos haját, fürdés után a saját, tiszta illatát. Hallgatni, ahogy a semmiről, álmokról mesél, feltárja a vágyait és közelebb engedd magához. Néha ahogy a legváratlanabb pillanatokban megölel és pont akkor, amikor szükségem van rá. Vagy, hogy érzem és ő érzi az én minden rezdülésemet.
Ezt a páratlan összhangot szeretem, ami két ember között észrevétlenül feszül. A mindent elmondó pillantásokat, a csendben megbújó hangtalan vallomásokat. Mert aki igazán szeret, az nem is beszél. Csak rád néz némán, szótalan és hiába várod, hogy mondja ki, hogy tudjad.

De a tekintette, ahogy beléd lát és az érzés, hogy már a közelében valami megnyugtató melegség jár át, igen, abból tudod, hogy számíthatsz rá. És leírhatatlan. Sokszor csak ül az ember és azon gondolkodik, hogy mondja el neki, neki, aki mindennél fontosabb. A tudtára kellene adni valahogyan. Ezer tervet sző, megszületik több száz gondolat, de amikor eljön a pillanat, csak áll és nem jönnek a szavak.

Igen, valami ilyen lehet a szerelem. Egy pillantásba burkolt néma vallomás. Mindennél szebb és tisztább.