Mesés karácsony

Az ünnepi őrületben bár névlegesen mindent mások örömére teszünk, mégis elfelejtünk látni, érezni, megtapasztalni. Hát én figyeltem, és csodákat láttam.

Láttam Holle anyót. A Nyugatinál lépkedett. Hóna alatt egy hatalmas fenyőfaágat cipelt, hosszú, ezüst haja meg-meglebbent a téli szélben. Annyira nem illett a Westend környékén szaladgáló, az ajándékok beszerzését az utolsó pillanatra hagyó forgatagba, hogy nem volt nehéz felfigyelnem rá. Mintha valóban a meséből lépett volna ki a maga koros-kortalanságával. A fenyőág eltúlzottan nagynak tűnt törékeny testalkatához képest, hosszú fekete kabátja pedig túl vékonynak sejlett a mínuszokban. De nem fázhatott, vágtatott át serényen a zebrán éppen előttem, aki a meleg autóból szemléltem őt.

Nem sokkal később lassú, álmatag pelyhekben hullani kezdett a hó. Épp hogy csak.

Hazaért Holle anyó… – gondoltam.

Láttam Télapót is. Ott ült a troli megállóban. Lábai mellett hatalmas zsákok gyűltek, talán nem talált minden gyereket otthon. A piros maskarát is levette már, ócska pufi kabátot és fekete nadrágot viselt, csak a hosszú, ősz szakálla emlékeztetett valódi önmagára. A tekintete is szúrósabb volt, mint az egy Mikulásnál megszokott, és amikor kíváncsian közelebb léptem, jól kivehetővé vált a hóna alatt szorongatott félig már üres (vagy félig tele?) boros flakon.

Lehet, hogy nem is a Télapó, csak egy öreg hajléktalan? Vagy egy hajléktalan Télapó?

Ám ekkor a hetvenhatos troli megállóját csilingelő muzsika töltötte be. Télapó előbányászott a kabátja belső zsebéből egy mobiltelefont. "Persze, megyek már, megyek…" – dörmögte érdesen, mégis lágyan az apró készülékbe. Aztán felállt, és a szemetesbe hajította az üveget.

Láttam egy Angyalt is. Nem volt több száz centiméternél. Szőke göndör fürtjei kikandikáltak a kötött sapka alól, amelyhez színben passzoló kesztyűt és divatos kabátkát viselt.

Szemlátomást untatta a karácsony küszöbére oly jellemző felhajtás. Ő már csak egyre vágyott: a színes fényekben pompázó fa alatt bontogatni az ajándékokat. "Mikor megyünk már?" – kérdezgette egy hároméveshez illő komolysággal és sértődöttséggel az anyukáját a hatalmas ruhaboltban. A mama viszont rá se hederített, egyre türelmetlenebbül próbált egy ruhát találni, amiben majd elkápráztathatja a családot, miután minden készen áll az ünneplésre.

Az angyal rám nézett. Nagyon kékek voltak a szemei. Úgy tűnt, szórakoztatja a "szemezésünk", kicsit még unatkozni is elfelejtett. Rám nevetett. Én meg rá.

Aztán az anyukája kézen fogta, és már húzta is a pénztár felé. Egy egyszerű fekete ruha mellett döntött. Próbálás nélkül. Arra nincs idő. Még át kell vinni a gyereket a nagyszülőkhöz, meg kell főzni a halászlét, fát díszíteni, becsomagolni az ajándékokat, egy-két kedves üdvözlő sms-t küldeni, megsütni a bejglit, inget vasalni a férjének, hazahozni a gyereket, satöbbi.

Azt talán észre sem vette, hogy egy Angyal kíséri őt…