Szerelmes oktáva

Megérkezett a nyár, és perzselő leheletével megtölti lelkem legsetébb zugai is.  
Ma réved a boldog emlékezet, és lángvörös fénybe lobbantja a naplementét.
Ma mezei csokorba kötöm szerelmes szavaim, és teszem asztalodra.
Ma kitárom a pudvás kertkaput, és pucér lélekkel várnálak haza.  
Ma úgy rohanok tebeléd, ahogy a folyó keresi tengerét.
Ma megfejtem a hegyek titkát, érzem a virágok szédítő illatát.
Ma hallom az erdők sóhaját, látom a tengernek moraját.
Ma hiszem tündöklő szép szemeid mélyén szerelmed ragyogását.

Zakatolva

… bennem még zakatolva,

ver félre, egészre,

majd csikordul,
majdnem megáll.

… alkohollal mérgezve,

verítékben ázva,
csak hallgat némán,
zavartan.

… és megfagyott tehetetlenül,
már nem kiált, nem zakatol,
majd talán,
valaki másban.

Vasárnap reggel

A vasárnapi reggel még álomba takarózik,
szuszogva húzva magára a ködös 
pirkadatot, 
menekülne a paplan alá újra álmodni
a valóságot.

Harcra hívlak

Jössz, mint segítséget kérő kisbárány és társadul hívod a tavaszt hirdető megváltót. Kedvesen kéred lelkemet, de nem adhatom. Tépnél, mint prédáját a hiúz, te így élvezed a szív halálát. Ha húsomba akarsz harapni hát legyen, én attól vadabb vagyok és szenvedéllyel harcolok. Támadj, tedd meg! Undort szül bennem a tetted. Híres vagy és nagy csábító, kinek szavai súlyosak, és ledöntik az igazság falait. Ordít bensőmből a fájdalom, ahogy kifeszítem angyalszárnyaim és harcra hívlak, hogy a véred vegyem.