Te Kedves

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor kinn vihar van, amikor kinn tömeg van, amikor érzelmek csapnak össze a téren, és emberek nem otthon vannak a családjukkal, mert nem is tudom, hogy van-e egyáltalán családjuk, akkor tudom, hogy jó amiért veled együtt lehetek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor gondolnék valakire, amikor megállok egy pillanatra, vagy kettőre, amikor néha egyedül eszem, élek az emlékekből, és várom a következőket.

Te Kedves… jó,, hogy vagy nekem. Amikor sajnálom azokat, akiknek ez nem adatott meg. Akik egyedül vannak mindig, akik ülnek a téren, és haverokkal isznak, akik üvöltenek, és céljaikban a „haza” és a „mindenki” van benne, csak éppen nincs otthonuk, és nincs senkijük.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Amikor bezárom az ablakot, és kizárom a tévét, és azt érzem, hogy meg kell tartanunk a világunkat ilyen kereknek.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor tudom, hogy ugyanezt érzed, vagy valami nagyon hasonlót, és most még nem is félek, hogy ez valamikor másképpen lehet.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Ilyenkor miért van az, hogy ezek a nagyon jó dolgok nekem azokkal összehasonlításban jutnak csak eszembe? Miért van, hogy látni kell ahhoz a nyomorúságot, hogy igazán értékelni tudjuk a szépséget? Miért van, hogy a hideg víz emeli ki a meleg víz selymességét, és a sötét éjszaka a fény szeretetét, a fejekben való sötétség a tudás iránti vágyat.

Te Kedves,… jó, hogy vagy nekem. Most tényleg haladunk mi, vagy a többiek visszafelé? Azon kapom magamat, hogy máris elgondolkoznék olyanon, ami nincs is benne az életünkben.

Te Kedves… jó, hogy vagy nekem. Most kérek tőled: Ne engedd, hogy behozzam a terünkbe azt, ami nincs is benne. Legyen ez nekünk a szent kör.

Te Kedves… ugye segítesz? 

Karácsonyi ajándék

Halkan köszön rám az ünnep, ahogy emlékek közt talál. Régen volt, nagyon régnek tűnik, mégis, karácsony közeledtével előbukkan a múlt útvesztőiből kinyújtja felém karjait és szívemben feldobban a régi öröm.

Különös hangja voltak akkoriban a csendnek. Szenteste volt. Kint sötét, bent két testvér játszott a szobában. A kisebb, egy kisfiú olyan izgatott volt, hogy a szíve majd kiugrott a helyéről. Ma jön a Jézuska. Nem érdekelte, hogy mit hoz vagy, hogy hoz e valamit egyáltalán, a kisfiút csak az érdekelte, hogy találkozni fognak. Szinte remegtek a végtagjai annyira várta a találkozást. Testvére igyekezett a játékra terelni a figyelmét, de a kicsinek egyre csak a Jézuskával való találkozáson járt az esze. Egyszer csak csöngettek.

- Megjött a Jézuska!- Ugrott fel a fiú és rohant volna a szobaajtó felé, de testvére megfogta a kezét.

- Bújjunk be gyorsan az ágy alá!- Mondta a nagyobb és kezdte betuszkolni a kicsit, majd maga is bemászott mellé.

- Lehet, hogy a krampuszok azok és elvisznek téged. - Figyelmeztette a nagyobb testvér. A kicsi erre megszeppent. El ne vigyék a krampuszok, hiszen ő a Jézuskára vár. Nagyon kíváncsi volt, azt se bánta volna, ha a krampuszok jöttek, csak kimehessen, és saját maga megbizonyosodjon arról, hogy ki az, hiszen ha a Jézuska az, úgy elmulasztja a találkozást.

Szeretett volna kimászni és kirohanni a szobából, de testvére ölelése fogva tartotta. Aztán anyukájuk bejött a szobába és mondta, hogy itt járt a Jézuska és hozott valamit. A gyerekek kimásztak az ágy alól és türelmetlenül átszaladtak a másik szobába. A kisfiú kereste, hátha ott van még a Jézuska, de csak egy nagy díszes karácsonyfát látott és alatta becsomagolt ajándékokat. Csalódott volt és a testvérét hibáztatta, amiért az visszatartotta őt és így elmulasztotta a nagy találkozást a Jézuskával. Következő évben már ő is részt vett a fa feldíszítésében, mert a család nem akarta kitenni őt még egy ilyen csalódásnak. A kisfiú megtudta az igazat, de még ma, felnőttként is sajnálja azt az elmulasztott találkozást.

Ma sincs ez másként,  ugyanúgy jó érezni a karácsony titkait, rálelni fiókok mélyén, hinni, hogy itt volt ma, remegve várni és izgatottan megnézni az ágy alatt, hogy ott hagyta ajándékul a karácsony ragyogását.

Délutáni csókok

Azok a délutáni csókok! Mennék én értük világgá, kergetném őket, mint egy régi álmot, ami sosem volt. Elveszett messze a sötétben. Futnék én, de nem találom. Zajos érintés, remegő ölelés, buta csókok, alkonyba fordult pillanat…  a titkokat rejtő szavak támasztják a falakat.

A hely, aminek nincs neve

Az éjszaka, mint szótlan eskük az éjben láttam arcodat. Álmomban arra mentem, hol a fehér lapról messze tűntél, és kerestelek volna még annyi helyen. A kövekben, a lámpák veszett fényében, emberek mosolya mögött, egy könyv lapjai közt, a forgatagban, egy koszos oszlopnak dőlve.

….

Aztán észrevettelek a kirakat üvegében megcsillanva. Az kacér pillantás, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott valamit az örökkévalóság aranyából, amiben volt valami mennyei, amiben benne voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén. 

Kezedet nyújtottad felém és én levetkőztem előtted, hogy lásd én is tiszta vagyok. Készen arra, hogy átlépve kövessem nyomodat a végtelen semmiben. Kérve, hogy vigyél el arra a helyre, aminek nincs neve.