Ösztönvágy

Ma éjjel nem önmagam vagyok, lüktet az agyam, száguld a vérem és tudom ma éjjel a sorsomat megkísértem. Tudod, ma éjszaka kicsit elveszítem irányítást. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolni az ingemen, ma este makulátlan merev kabátomat extravagáns lezser bőrkabátra cserélem. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma éjjel a régi énem teljesen eltűnt és teljesen újjá születve lépek eléd. A zene pörög, és én csak táncolok. Ha igazán ismernél, tudhatnád, hogy ez nem a megszokott. Mert olyasmiket csinálok, amiket nem csinálnék. Furcsán érzem magam. De nem érdekel, mert ez az én éjszakám!

Ma éjjel nincs megfelelés, elég volt az örökös jófiú szerepből, ma éjszaka levetek minden gátlásom és csak a vágynak élek. Ma éjjel csak táncolok, édes! Egy újabb dal, egy őrjítő zene. Ma eldobom minden emlékem és tombolok, ordítok, énekelek. Teljesen magával ragad a tömeg,  a zene az érzés. Boldog vagyok. Nem számít semmi, ez előző évek, az előző perc és a jövő sem. Csak a zene van és én vagyok és az őrjítő fenevad vágy.

Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, ma éjjel szembe nézek veled, engedj széthullani, kérlek. Ma éjjel bele nézek kérdő tekintetedbe. Erős vagyok és bártor, mert ma éjszaka gyávaságom ágyba bújt a vörös nappal.

Forog, a világ pörög velem az éjszaka. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. A zene eltölt, a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben. Megállítsz egy pillanatra és bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság a mámor tépi szét és megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt táncba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek.  A képzelet festette arcodtól pajzán gondolatok születnek bennem. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülnék el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Vedd el a testem. Harapj, marj, belém repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, hadd égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként szántsa, vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. Várom. Akarom. Hívom a bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát. Lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe, hogy magával ragadjon ez a mesés káprázat mámoros örvénye.

Lassan elégnek a gyertyák, és kialszik a fény, ma éjjel nem várom, hogy a hajnali első érintése simogassa testem. De tart még az ünnep és reszket a szó. Már siklik az álom, de ébredni jó. Mert megcsillan az érték, és vibrál a szem és nincs harag többé sem nincs küzdelem, mert itt vagy velem.

Boldogság kúszik a hajnalon túl és kezed végre az ébrenlét határán is értem nyúl. A valóság úszik a végtelenen és örömkönny táncol a két szememben. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam. De nem ma éjjel!