2013. január 30., szerda

Színes fiókok


Boldogságát, örömét és életének minden apró mozzanatát kicsi emlék-kazettákon tárolta. Egy robusztus szekrényben tartotta őket, külön fiókokba rendezve, precízen időrendbe állítva és felcímkézve. A kazettákat különböző színű és méretű fiókokban tartotta.
Külön piros fiókja volt a szerelmi mámor perceinek. Ezeket szerette a legjobban lejátszani. A képek már elszürkültek volna, ha fantáziájával nem színezi ki a fakó foltokat, végül a kazettáknak már nem sok közük volt a valósághoz, absztrakt, ezer-szín képekké váltak, álom-borítottá  ködös emlékekké és minél többet játszotta őket, annál elvontabbak és valószínűtlenebbek lettek.
Egy másik, nagy fekete fiókban a fájdalmas emlékeket tartotta. Ezeket ritkábban vette elő, bár ezeknek, a kazettáknak volt egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy szerették önmagukat lejátszani, a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban elindult a film és jött vele minden, rég elfeledett kín. Az idők során a kazetták egyre feketébbek lettek, vonalaik megkomolyodtak, egyre nehezebbé és kezelhetetlenebbé váltak.
Volt lila fiók is, ebben az álmok feküdtek. Mindenféle rég elfeledett álom, voltak köztük egészen kicsik, és hatalmasak, részben megvalósult, és teljesen kiüresedett darabok is. Néha ezekhez is hozzányúlt, remegő kézzel vett elő egyet-egyet, mint egy régi sosem-volt emléket, gyönyörködött a saját, egykori vágyaiban, örült néha, ha sikerült valami belőle, és szomorú lett mikor megvalósulatlan maradt.
Volt narancssárga, sok-sok kazettával, bennük a barátok, a legkedvesebb örömteli emlékek, napfényről és boldogságról. Néha ezek is magukat játszották, bár ritkábban, mint a fekete színűek, azért előfordult, hogy önálló életre keltek. Jobb pillanataiban ő is lepörgette őket és gyönyörködött az egykori világban.
Voltak kisebb fiókok is, fehérek, szürkék, zöldek és kékek, mindegyiknek megvolt a maga helye az emlékek bonyolult rendszerében.
És eme csodás gyűjtemény tulajdonosa egy napon úgy döntött, letesz egy sámlit a nagy szekrény elé, odaül és minden áldott nap, szépen, sorban lejátssza a kazettákat.
Hogy mi lett vele, senki sem tudja. Azt beszélik, lassan eltűntek a körvonalai.
Talán a szekrény volt az oka. 

2013. január 24., csütörtök

Álomnő


Egyetlen fegyvere a mosoly, minden helyzetben megőrzi kedvességét és hidegvérét. Türelmes a párjával, a gyerekével, a kollégáival, a kutyájával. Főztjéről ódákat zengnek, egész héten ragyog a lakása. Munkáját lelkesen, pontosan elvégzi. Árad belőle a harmónia. Intelligens, nem fitogtatja páratlan műveltségét. Ilyen az ideális nő.
Vajon létezik ideális nő, vagy ez csak a vágyálmunk?
Szerintem nincs ideális nő, sem ideális férfi. Az ideális nő képe inkább csak a külső szemlélő szemszögéből létezik. Látunk valakit, aki sikeresnek, csinosnak, boldognak tűnik, és ráfogjuk, hogy ő az ideális nekünk férfiaknak. Azonban, ha megismerkedünk élete apró részleteivel, egyáltalán nem biztos, hogy ideálisnak tartjuk, hiszen feltárul előttünk, hogy ő is elkövetett hibákat, voltak kudarcok, válságok is az életében. Számomra Pénelopé az örök nő, örök értékekkel: hűségesen várta urát, Odüsszeuszt, ugyanakkor jó anyaként nevelte a gyerekét, megőrizte a szépségét, és rendelkezett "női logikával", vagyis kifinomult, okos, nőies észjárással. Na ez kell nekünk. Itt vannak a média által agyon hipnozitált „reklámnő. Lássuk, milyen is az ideális nő a reklámok alapján! Nos, az álomnő egyfolytában főz, mos, öblít, mosogat, vízkőtelenít, sikál, illatosít, antibakterizál, tusol, hajat mos, fogat mos, dezodorál. Ha épp nem ezeket csinálja, akkor mázsaszám vásárolja a betétet, kipróbál minden félkész élelmiszert, valamint kutya- és macskaeledelt, és egyfolytában gondoskodik a családjáról. Az ideális nő mindezt divatos ruhában és sminkkel, frissen „belőtt” hajjal teszi, a körmei makulátlanul manikűrözöttek, nincs egy gramm súlyfeleslege sem, az alakja tökéletes és maximum 35 éves. Ha ennél idősebb, akkor ő az ideális nagymama. Ezek után már csak abban bízhatunk, hogy korunkról nem csupán eme műremekek maradnak fenn, s utódaink nem a reklámok alapján alkotnak majd képet róluk. Hát a jövő generáció már csak ilyen idealizált nőkről fog álmodozni?

Ha álomnő, akkor csak is Pin Up Girl!



2013. január 18., péntek

Szeretet



Ma egész nap azon gondolkoztam vajon mire jó a szeretett! Egyáltalán mit jelent valójában ez a bűvös szó?
SZERETET
Kit tudunk szeretni? Igazán és tiszta szívvel szeretni? Egyáltalán: tiszta-e a szívünk? És ha nem, akkor mitől: mi szennyezi, mérgezi meg és miért?
A legszebb, s az ember életének kiteljesedése szempontjából a legfontosabb érzésről van szó, melynek lényegéhez elválaszthatatlanul hozzá van kapcsolva: a boldogság, a harmónia, a szépség, az öröm, a felelősség. Igen, a "felelősség".a "Kis herceg" is tisztában volt vele. Vajon tudjuk, mi az igazi szeretet? Vagy csak úgy csinálunk, mint ha tudnánk?
Mert ha tudnánk, mi a "szeretet" lényege, biztosan kevesebb boldogtalan, magányos, félelemben élő, napjait örömtelenségben eltöltő ember élne a földön. S ha tudnánk, mi a szeretet és a felelősség között az összefüggés, biztosan egyre kevesebben várnánk el a másiktól, hogy kapjunk tőle szeretetet, ahelyett, hogy mi adnánk, mégpedig számolatlanul, dekázás nélkül. Mert a felelősségérzet miatt megtanítanánk szeretteinket is szeretni, segítenénk nekik megszabadulni boldogtalanságuk okától, s figyelnénk másokra, nem csak magunkra.
Miért olyan nehéz elkezdenünk adni, kibocsátani magunkból a szeretetet? Miért félünk attól, hogy ezzel sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk szeretteinknek? Miért gondoljuk azt, hogy a szeretet érzés csak a vér szerinti és szűk baráti kapcsolatainkban gyakorolható, s a másik ember felé nem fordítható érzés? Miért gondoljuk, hogy csak akkor szabad viszonoznunk szeretetet, ha olyant, és oly módon kaptunk, ahogy mi azt elvártuk. Mert ha nem így történik, bezárkózunk vagy bántunk, vagy tüskéket növesztünk ki, vagy félünk.
Hatalmas képességek és vágyak élnek bennünk a szeretetre. Sokan mégsem tapasztalják meg az emberi szeretet örömét, mert félnek mások elutasításától és közönyétől. Gyakran szenvedünk a magánytól, a frusztrációtól, az érzelmi és lelki éhezéstől. Nem merjük megmutatni énünket, mert használhatatlannak és csúnyának tartjuk magunkat. Védekezésül ösztönösen falakt építünk, mert attól félünk, hogy a többiek elutasítanak minket.

2013. január 4., péntek

Ösztönvágy


Ma éjjel nem önmagam vagyok, lüktet az agyam, száguld a vérem és tudom ma éjjel a sorsomat megkísértem. Tudod, ma éjszaka kicsit elveszítem irányítást. Ma este egy gombbal többet engedek kigombolni az ingemen, ma este makulátlan merev kabátomat extravagáns lezser bőrkabátra cserélem. Kifordultam önmagamból, pedig ez is én vagyok, csak nem ismersz. Ma éjjel a régi énem teljesen eltűnt és teljesen újjá születve lépek eléd. A zene pörög, és én csak táncolok. Ha igazán ismernél, tudhatnád, hogy ez nem a megszokott. Mert olyasmiket csinálok, amiket nem csinálnék. Furcsán érzem magam. De nem érdekel, mert ez az én éjszakám!
Ma éjjel nincs megfelelés, elég volt az örökös jófiú szerepből, ma éjszaka levetek minden gátlásom és csak a vágynak élek. Ma éjjel csak táncolok, édes! Egy újabb dal, egy őrjítő zene. Ma eldobom minden emlékem és tombolok, ordítok, énekelek. Teljesen magával ragad a tömeg,  a zene az érzés. Boldog vagyok. Nem számít semmi, ez előző évek, az előző perc és a jövő sem. Csak a zene van és én vagyok és az őrjítő fenevad vágy.
Ma éjjel nem menekülök hűvös paplan alá, ma éjjel szembe nézek veled, engedj széthullani, kérlek. Ma éjjel bele nézek kérdő tekintetedbe. Erős vagyok és bártor, mert ma éjszaka gyávaságom ágyba bújt a vörös nappal.
Forog, a világ pörög velem az éjszaka. Pattan, lüktet, hullámzik, rezdül, robban, elfúl, leigáz, felfed, elzár, szétnyit, kivár, szétszed, nyílik, vágyik, szív magába az érzés. A zene eltölt, a ritmus feszít, fordul, röppen és döbben. Megállítsz egy pillanatra és bársonyos kezed végre a kezemért nyúl és igazi vágy úszik velünk a végtelenbe. Szomjazó ajkam bizsergő ingeredért kiállt. A felhevült éjbe vad sikolyt hintenek. Foszlik, a valóság a mámor tépi szét és megszűnik a világ, megszűnik a lét. Magával ragadó bíborszínű köd zsibbadt táncba taszít. Mint kínzó kényszer egy el nem mondott szó után úgy kúszik bőröm alá a vágy. Bódító hangod kábítószer a fülemnek.  A képzelet festette arcodtól pajzán gondolatok születnek bennem. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülnék el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Vedd el a testem. Harapj, marj, belém repedjen fel, tépd a szám. Ne kímélj, hadd égjek kacéran csillogó szemed tűzében. Körmöd vad korbácsként szántsa, vágja a testem, enged, hogy ma éjjel érezzem a leheleted lángoló vágyát. Várom. Akarom. Hívom a bizsergést, zsibbadást, az idéző vad vágyak játékát. Lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe, hogy magával ragadjon ez a mesés káprázat mámoros örvénye.
Lassan elégnek a gyertyák, és kialszik a fény, ma éjjel nem várom, hogy a hajnali első érintése simogassa testem. De tart még az ünnep és reszket a szó. Már siklik az álom, de ébredni jó. Mert megcsillan az érték, és vibrál a szem és nincs harag többé sem nincs küzdelem, mert itt vagy velem.
Boldogság kúszik a hajnalon túl és kezed végre az ébrenlét határán is értem nyúl. A valóság úszik a végtelenen és örömkönny táncol a két szememben. Tudom, mire a nap kibújik az éj vad csábító karjaiból és ismét felveszi tündöklő ruháját visszatér ugyanaz a srác is, aki régen voltam. De nem ma éjjel!