Más világ

Lehetne akár valóság is, akár én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem. És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában. Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük.

Vádolnak, hogy hibáztam, hogy nagy bűnt követtem el.  Ruhámat rángatják.  Azt mondják, rosszul döntöttem.  Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom.

Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém.

De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak.

Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben.

Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit, bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda.

Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom.

Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.

Csendes fohász

Elcsendesült az éj, már csak mi vagyunk. Itt vagy velem, drága istenem. Próbálom megérteni, hogy mit miért teszel. Uram, itt állok előtted, válaszodra várva. Két kezem naponta emelem feléd, de nem felelsz. Próbáltad már erőm, sokszor, nem értettem okát. Szerettek, elvettek, gúnyoltak, bántottak, megcsaltak. Erőmet miért próbálod ennyiszer? Ha akaratod ellenére cselekszem, azt csak gyengeségből teszem, nem ellened vétkezem. Mutasd hát meg mi a feladatom földi létemben.

Itt állok előtted, óh Uram, szánd meg lelkemet és hozz megnyugvást. Mutasd a helyes utat, a jó irányt, a megfelelő embereket, add a számra a helyes szavakat, erős hitet a szívembe, reménységet az életembe, tárd ki az ajtót a szívemen, hogy még jobban magamba zárhassalak és szeresselek.

Legyél itt velem, segíts bátornak lennem a sok megpróbáltatás közepette. Irányítsd utamba a megfelelő embereket, töröld ki fejemből a sötét, magamat romboló képeket. Mutasd meg az utat, amit követnem kell, vezesd lépteimet, hogy a hozzád vezető ösvényről ne térhessek le. Adj sok türelmet, szeretetet, kitartást, bátorítást az élethez, a mindennapok elviseléséhez, a rossz dolgok legyőzéséhez.

Kérlek, Uram hallgasd meg kérésem, adj erős hitet és maradj velem.

Óh, te ostoba érző szív!

A szájunk mozog, de némák vagyunk. Szemeink látnak, mégis vakok vagyunk. Halljuk egymás hangját, de szavakat nem értjük. És belül mégis borzongunk, mert a szívnek fáj a némaság. Fáj a kopár, ugaron hagyott lélekgyötrő csendje. Mert olyankor haldoklik csak igazán. A szív arra született, hogy szeressen, szenvedjen, gyűlöljön és megbocsásson. A hallgatás nem az ő műfaja, csetlik-botlik és végül elbukik. A kétségbeesett próbálkozása, hogy érezzen, lassan kudarcba fullad, hiszen az ész tiltásait a végtelenségig nem képes hárítani. És olyankor elhallgat. S hiába próbálják felébreszteni dermedt állapotából, a szív csak konokul teszi a dolgát, dobog tovább és mély csöndbe burkolózik. Titkát fénylően csillogó gyémántba burkolja és olyan acél fallal veszi körül, amit talán az idő kemény vasfoga sem képes feltörni.

Óh, te ostoba, balga szív! Miért szomjazod ily óhajtón a szenvedést? Miért sugdosol hamis reményeket gazdád fülébe? Óh, te ostoba érző szív…

Ma éjszaka szeretni szeretnélek!

Valami ősi, vad, buja tűz ég bennem kedves. Ma éjszaka szeretni szeretnélek! Szerelmes kábulatban beléd temetkezni. Gyönyörhorgomat testedbe vetni, húsod húsommal elegyíteni.
Éjszaka szeretnélek érezni! Rám simuló bőrödön végig zongorázni. Látni, ahogy ujjaim alatt szikrát vet, ahogy lángra gyújtja érted síró testemet.
Éjszaka szeretnélek ölelni! Testedre tüzes vágylávát önteni. Égő illatodat kéjjel beszívni, zubogó véredtől megrészegülni.
Éjjel szeretnélek kívánni! Habzó vágyak vad tengerében együtt elmerülni. Zabolátlan hévvel darabokra szedni, majd könnyes igyekezettel ismét összerakni.
Éjjel szeretnék neked megnyílni! Kénköves gyönyörök poklára rántani. Folyondárként köréd fonódni, sebeidet csók írrel bevonni.
Éjszaka szeretnék megmártózni benned! Mint sápadt hold alvó tó tükrében elmerülni a gyönyörök völgyében. Hol értelmét veszti tér és idő, s hol csak ketten vagyunk mi, két célt tévesztett szerető.
Éjszaka szeretnélek szeretni! Szelíd lágysággal átölelni. Elpihenni az ágyunk rejtekében, s szótlanul csodálni, ahogy a holdfény szikrát vet szemed tükrében.

Fájdalom

A fájdalom nekem elsősorban nem testi fájdalom. Az igazi fájdalom számomra a lelkemben keletkezik. Az űr amit a másik maga mögött hagy. A kétségbeesés, a reménytelenség. Kínokat szül ahogy várok vagy rá vagy valaki illetve valami másra. Tört szúr szívembe minden kudarc és mindegyik után talpra kell állni. Tudni kell újra járni és boldognak lenni, hogy soha senki ne láthasson sírni. Eljátszani a boldogságot bármi áron. Színészkedni, hogy szeressenek. Hazudni és nem mondani igazat. Csak, hogy ne bántsunk meg másokat, miközben méltósággal elviseljük a sértéseket és megtanulunk nevetni önmagunkon.

Az fáj, hogy úgy kell tennünk mintha tényleg nem árthatna nekünk senki. Fáj kizárni a szeretetet, hogy épségben maradhassunk, hogy ne ártsanak nekünk. A magány fáj amibe bezárkózunk, hogy erősnek lássanak minket. Fájdalom, hogy gyenge vagyok és nem merek harcolni  az álmaimért hanem csak szép csendben elengedem őket.

Magamnak okozok fájdalmat és még fájóbb, hogy tudom, újra megteszem. Mert akarom, hogy elfogadjanak. Hagyom, hogy közel férkőzzenek hozzám, hogy elvegyenek mindent, hogy érezzem szeretnek.