Szárnyaink

Szavakra formálod ajkad, közel hajolsz, hogy a lüktetésem is halljad, hogy úgy suttogd el nekem, de most szavaid másképp csengenek. Kérlek, nézz rám, érintsél meg, szavak nélkül mondd el, hogy minden rendben van.  Azok a szárnyak, amiket tőled kaptam, még a hátamon vannak. Néha, amikor ajándékul ad az élet egy kis önmagammal töltött időt, felrepülök velük, hogy a hűvös éjszakában felfrissíthessem a gondolataimat, eldobhassam gátlásaimat és más szemszögből láthassam a világot. Az éj sötétjében felettem éppúgy, ha nem fényesebben ragyognak a csillagok, de mámorító az a suhanás, amint az alant elterülő világ felett elhaladok. Ilyenkor azok a dolgok, amiket napközben túlértékelek, apró kis parányokként olvadnak összefüggő foltokká a földön, az autókat hangyáknak látom, az embereket bolháknak, a házakat ceruzáknak, radíroknak. Ó, hiszen csak egy tollvonás, és mindez megszűnik létezni, levegővé, földdé, növényekké, vagy éppen testetlen jószágokká porlik, és bekapcsolódik újra az örök körforgásba.

Én is a körforgás részese vagyok, és te is, csak az érzés örök, ami hozzád köt. Te még mindig nem érted: éppolyan szárnyakat fontam neked, mint amilyet te szőttél a vállamra. Repülhetsz, ha akarsz! Hazugságok hálójából menekít ki, szabaddá tesz az örökség, békévé varázsolja a hétköznapok fáradt pillájú harcait és békétlen pillanatait, és törpévé válik a ború, a küzdelem.
Csak egyetlen mozdulat: hadd erősítsem fel válladra az ajándékot!

Nem fontos, velem repülsz-e, vagy nélkülem, csak repülj fel végre, és légy bátor érezni: szeretsz! Tudom. Mindig tudom, amikor repülök, hiszen a szárnyaimat te készítetted álmodban. Te szabadítottál meg minden béklyótól, amit büntetésként tagjaimra erősített a tudat szörnyetege, a kimagyarázás és megmagyarázás kényszeredett vigyorba fulladó acsarkodó vérfarkasa.

Már nem magyarázok, és nem agyalok olyasmin, ami nincs. Csak érzek. Egyszerűen, tiszta szívvel, észérvek keresése nélkül, magyarázatok és kibúvók börtönei nélkül. Csak úgy. Mert jó. Mert szabaddá tesz. Mert szárnyakat ad. Csak ennyi az egész. Suhanok. Jó. Érzem, ahogyan beforrnak a sebek.

Nyáresti csend

Nyáresti csend van, esti nyugalom a Duna parton, az ablakok álmosan pislákolnak. Megtelnek az ágyak, az utcalámpák elmagányosodnak. Egy padon lógatom a lábam, a szemem a távolba mereng, kezemben egy üveg bor. Van valami keserű varázsa a magányomnak.

Mondanám, hogy ülj le mellém, adnék a kezedbe egy csilingelő poharat, teletölteném, és elmesélném legféltettebb titkaimat is.

Beszélgetnék veled arról a hajóról, ami fénylik a vízen, vagy arról az öregről a szomszéd padon, aki csukott szemmel énekel egy régi nótát, vagy a galambok szárnycsapásairól. De még inkább elmesélném, azt az estét, mikor a nap még kicsit besütött a redőny résein, és leírnám azt a kis cinkos mosolyt, azt az egyetlen lépést, amivel egy egész kontinenst léptem át. Szeretném elmondani azt a hajnalt is, amikor először változott meg az arcom, és nem akartam hinni a tükörnek. Sok mindent mondanék.

Mégis hallgatok, mert nincs kinek elmondani, és főleg nincs hogyan. De ilyenkor, ebben a nyáresti nyugalomban néha sikerül találkoznom magammal. És akkor kicsit megszűnik a hiányod is, elfújja a pesti szél, és rájövök, hogy a világ gyönyörű. Lóbálom a lábam, élvezem a fiatalság bódító bizsergését, úszom az emlékek között, jó mélyre vésem, hogy sose felejtsem el, hogy milyen volt ott a Duna parton megtörten és mégis boldogan, hogy mindig emlékezzek milyen volt valakinek a tenyerén a világ tetejéig érni, hogy milyen volt összeszorított foggal küzdeni az álmaimért. Remélem mindig érezni, fogom azt az illatot, MINDIG hallani fogom azt a hangot, ami szétterjedt a világom összes sarkában, mindig megismerem majd azt a kicsiny szarkalábat, és sosem felejtek.

Néha azt hiszem, hogy igazán nehéz elviselni azt a felbuggyanó boldogságot, azt hiszem, hogy összetör az a dal, hogy beleroppanok abba a forró viharba. Olyan sok elviselhetetlen szépség van itt is, ezen a kopott padon, ahol annyian ültek már előttem, ami annyi titkot őriz. És a víz is, olyan békésen fénylik, és ez a kis esti csend úgy feszít.